Egy utolsó szellemtánc, karácsonykor (galéria)

Egy barátom abban a régen elmúlt esztendőben súlyos műtéten esett át, úgy operálták meg a szívét, hogy kiemelték a mellkasából, és amíg a sebészek varrtak, mesterségesen tartották életben. Látogatóba indultam hozzá, amikor már a balatonfüredi szívkórházban lábadozott. Miért történt, ma sem értem, de utóbb általam elég szerencsétlennek ítélt választás folytán egy könyvet vittem neki ajándékba: Dee Brown „Wounded Knee-nél temessétek el a szívem” című munkáját. Nem tudom, barátom a címlapra pillantva talán viccnek vette az egészet, vagy csak szimplán hülyének nézett.

Bárhogyan is történt, arról Dee Brown, az amerikai történész nemigen tehetett. Nagy elszántsággal vetette bele magát a polgárháború és a vadnyugat kutatásába, tudományos alaposságú munkáin túl regényeket is írt. Klasszikussá vitathatatlanul a Wounded Knee-nél megtörtént mészárlásra utaló címmel megjelent kötete vált, amely 1970-ben látott napvilágot először, és azóta minden jelentős nyelvre lefordították. Mérföldkőnek számított a dokumentumregény azon az úton, amely gondolkodásra és a múlttal való szembenézésre kényszerítette azokat az amerikaiakat, akiket a hamburgerükön, a kocsijukon és a kedvenc focicsapatukon túl más is érdekel. Bemutatja, hogy a vadnyugat története az indián népek szempontjából hazugságok és kegyetlen népirtások sorozatából állt, amelynek a haszonszerzés volt a legfontosabb mozgatórugója.

Az őslakosság naivitását kihasználó amerikai kormányok – igen, a Lincoln vezette is!  – a hadseregre támaszkodva képmutató, hazug módon fosztották ki a bennszülöttek otthonait és lemészárolták azokat, akik ellenálltak. A zsidósággal szemben elkövetett népirtás, a holokauszt kapcsán döbbenetesen hatékonynak mutatják be a gáz használatát. Mit mondhatunk ezek után arra a módszerre, hogy az amerikai telepesek és katonák szándékosan küldtek himlővel fertőzött ajándékokat egyes törzsekhez, aztán a járvány a többit már megoldotta. Vagy arra, hogy a több milliós bölénycsordákból 1900-ra mindössze néhány példány maradt életben csupán azért, mert ezzel éhenhalásra és a rezervátumokba kényszerítették a síkvidéken vadászó törzseket. A jelenség lényegét ragadta meg 1867-ben Richard Dodge ezredes: „Ölj meg annyi bölényt, amennyit tudsz. Minden lelőtt bölény egy halott indián.”

Száznál is jóval több önálló nyelvű, kultúrájú nép tűnt el Észak-Amerikából az első telepesek érkezésétől fogva: számukat nagyon nehéz megbecsülni, de 20-30 millió áldozatról lehet szó. Tömeggyilkosság, nemi erőszak, a karibi szigetekre rabszolgának eladott túlélők maradtak a lovasság után, amelynek korszerű fegyverei elől nem volt menekvés. Az indiánháborúk utolsó csatájára 1890-ben került sor, az összecsapásnak pedig spirituális háttere volt. Ugyanis akkoriban a rezervátumokban elterjedt egy, az indián hitvilág és a kereszténység elemeit ötvöző mozgalom, a szellemtánc. Akik ezt követték, abban hittek, hogy ha sokáig táncolnak, csoda történik és egy hatalmas, isteni vihar egyszerűen felkapja és elviszi a gyűlölt hódítókat. A kormány attól félt, hogy ez majd erőt ad az elkeseredetteknek, és minden eszközzel üldözték a táncolókat.

Ebben a helyzetben jött el 1890 karácsonya. Na, nem volt abban semmi szeretet. A korábban Little Bighorn-nál megsemmisült Custer-féle 7. lovasezredet addigra újjászervezték és bevetették. A Wounded Knee pataknál letartóztattak egy nagyjából háromszáz fős sziú táncos csoportot, de miközben lefegyverezték őket, véletlenül eldördült az egyik harcos puskája. A katonák csak erre vártak: mészárlás kezdődött, amelynek során a gyerekeket és a nőket sem kímélték. A megfagyott, halálos pózba merevedett holttesteket később tömegsírba temették és azzal lényegében lezárták az indiánháborúk korszakát. A nagy törzsek főnökei, Ülő Bika, Őrült Ló és Tompa Kés addigra már az örök vadászmezőkön lovagoltak – de szellemeik talán azóta is táncolnak, ha eljön a karácsony.