Mindent hótakaró borít, közös játékra, együtt töltött pillanatokra ösztönözve mindenkit

Minden hómentes évben hajlamosak vagyunk feladni a reményt, hogy valaha visszatérnek azok a telek, amikor a hótakaró természetes öltözéke volt a tájnak, a leghidegebb évszakban. Aztán mikor ezt teljesen elkönyveljük, egy héten kétszer is rácáfol az elméletünkre a természet, elhallgattatva azokat a kritikusokat is, akik szerint legalább Mikulás napján és karácsonykor illene esni.

Ilyenkor az idősek nem mernek kimozdulni, ezért vannak, akik egy doboz mézes puszedlivel, vagy pár déli gyümölccsel meglátogatják a tél csodáját csak belülről bámuló, régi nagy havakon merengő szülőket, nagyszülőket. De mivel a nagy hóban a szokásosnál jóval kevesebben ülnek autóba, az is lehet, hogy többen kezén fogják a gyerekeket, vagy belecsimpaszkodnak a régen siklott szánkó öregedő kötelébe, vagy előveszik a legújabb popsitepsit, és mennek egy nagy kört a ház körül, abban bízva, hogy akad még olyan hely, ahol nem szórták és nem sózták a közterületet.

Peresze az élet nem áll meg, sokan nem tudnak nyugodni egy ilyen napon sem, de az is lehet, hogy nem tehetik, ezért az úteltakarítás folyamatos, így nem tehető fel az az unalomig ismételt kérdés, hogy látott-e valaki hótolót, mert éppúgy kutatja a tolólap gumiból készült éle a fehér réteg alatt a járdák szürkéjét, mint az úttest feketéjét.

Ahol viszont nem nyúlt hozzá senki, ott hófehér kontúrt kap az összes szabadban álló forma, legyenek azok a fák hidegtől nyikorgó és zörgő, kopasz gallyai, a kint hagyott kerékpárok küllősugarai, vagy éppen a mai, második adventi gyertya meggyújtására készülő ünnepi terek, szerte a megyében.

Az első hóban tartott fürdés állítólag megszépít, sőt elűzheti a szeplőket is, de azért a hóban fürdetés minden alkalommal mosolyt és pírt csal az arcokra, és hogy rajta marad a szeplő? Annál jobb.