Korlátoztak-e szabadságjogomban? Egyáltalán van-e olyanom a közlekedésben?

Szűk utcában haladtam. Egy parkolóból váratlanul elém tolatott Ember (Hívjuk így!). Sikerrel fékeztem, és nem törtem össze, sem őt, sem magam. Ember pár másodpercig állt előttem hosszan eltűnődve. Izgatottan vártam, bizonyára oka volt ennek a tolatásnak, majd csak elindul.
Ember igen lassan elindult autójával. A választott tempója olyanra sikerült, hogy tőle balra édesanya babakocsival megelőzte Embert. Huszonöt métert haladtunk azzal a sebességgel, majd ember megállt, kézifékével rögzítette autóját, kiszállt, és megkért, ne menjek olyan közel hozzá. Ekkor a vérnyomáscsökkentők hatása hirtelen elillant, de önmagamat meghazudtolva kértem, menjen már, ne kelljen itt állnom! (Egyirányú utcában voltunk, visszafelé nem volt út. Mellettünk mindkét oldalon arasznyi hely állt rendelkezésre, ami egy személyautónak kevés.).
Ember újra elmondta, ne álljak hozzá közel. Könyörgöm, állok, nem mindegy, milyen közel állok? Ember úgy érezte, a szükséges közlekedési órát megtartotta, és enerváltan ballagott vissza autójába. Azt a babakocsit soha nem értük utol, de meg sem közelítettük. Valószínűleg bennem volt a hiba, de úgy éreztem, szórakozik velem. Az a 150-200 méter távolság, amíg nem találhattam egérutat, örökkévalóságnak tűnt. Az egérúton igyekeztem Embert megelőzni. Ekkor találta meg a gázpedált, de legalább hármat! Ember sikítva visíttatta autója motorját, nehogy elé kerülhessek.
Komolyan és őszintén érdeklődöm: hol rontottam el? Mit kellett volna másként tenni? Kérdezem az olvasót, kérdezem a rendőrt, de kérdezem a jogászt is. Ember megteheti ezt bárkivel? És kérdezem Embert, mert hátha ő másként látta!