A kétéves háború és a csendes amerikai

Graham Greene kiváló regényének filmváltozatát éppen az orosz-ukrán háború kitörésének napján játszotta az egyik magyar nyelvű filmcsatorna. „A csendes amerikai” műsorra tűzését, bár nyilvánvalóan véletlen volt, talán nem is lehetett volna jobban időzíteni, hiszen az angol drámaíró ugyanazt mutatta be annak idején 1957-ben, mint amit ma is látunk. Azt, hogy semmi nem az, aminek elsőre tűnik, sőt, a nagyhatalmi politika méregkonyhájában még az is nagyon könnyen előfordulhat, hogy a látszatnak éppen az ellenkezője az igaz. 

Amikor két éve robogni kezdtek az orosz csapatok Kelet-Ukrajnában az ország belseje felé, szinte már másnap megindultak Fejér vármegyéből is az önkéntes segítők a határ irányába, hogy támogassák azokat, akik menekülésre adták a fejüket. Aztán ahogyan telt és múlt az idő, egyre árnyaltabb lett a kép. A mi történelmi múltunk nem hagyott számunkra soha esélyt vak idealizmusra: sokkal több csalást, cserbenhagyást és árulást átéltünk már ahhoz, hogy kételkedés nélkül mindent elfogadjunk, amit egy háborúról mondanak nekünk. Arról, ki áll a jó, és ki a rossz oldalon, ki akarja a békét és ki a további vérontást, ki keresi a nagy pénzt a történtekből és ki veszíti el mindenét. Ahogyan peregtek a hetek és a hónapok, kiderült, hogy a látszólag megtámadott valójában nem ártatlan áldozat, a menekültek egy része pedig nem is annyira menekült. 

Anélkül, hogy hosszas biztonságpolitikai fejtegetésekbe bocsátkoznék, kijelenthetem: ma már nem lehet komolyan venni azt, aki nem látja, hogy az ukrajnai háború az Egyesült Államok proxi hadviselése. Egy hatalmas csatatér, ahol az amerikaiak még időben meg tudják gyengíteni Oroszországot, mielőtt a világ előtt végképp kiderül, hogy már nem sokáig tudják tovább játszani a világ egyszemélyes csendőrének a szerepét. Két év és legalább félmillió halott után, kilenc ukrajnai utazásom tapasztalatát felidézve számomra csak az látszik bizonyosnak, hogy még mindig messzinek tűnik a béke, hiszen a Nyugat minden jel szerint az utolsó ukránig bátor harcolni a minden gonoszok leggonoszabbjának nyilvánított putyini Oroszország ellen.

Graham Greene csendes amerikaija a francia gyarmati uralom végén látszólag jótékonysági céllal érkezik Vietnámba, azt állítva, hogy egy szembetegség elleni gyógyszert hoz, segíteni akarja az ottaniakat. Az izzadságszagú és erotikus saigoni éjszakákon összeismerkedik egy cinikus angol tudósítóval, akinek idővel egyre gyanúsabbá válik a viselkedése. Ha a szerelmi szálat kihagyjuk a történetből, akkor a sztorit leegyszerűsíthetjük: a humanitárius ürüggyel Vietnámba érkező amerikai igazából CIA-ügynök, aki pénzzel és fegyverrel lát el egy helyi kiskirályt, tudva azt, hogy a gátlástalan gazember hatalomra kerülése érdekében ártatlan emberek gyilkolására használja fel a támogatást. Amikor a végkifejlethez közel, egy brutális merényletet követően az angol újságíró leleplezi az ügynököt és szemére veti hazug és aljas magatartását, az ugyanúgy védekezik, akár a mi kommunistáink tették (és teszik ma is kicsiben): a nagy cél érdekében el kell fogadnunk az áldozatokat, legyenek azok bármennyire is ártatlanok. A vér árán jön el a szabadság.

A történelemből tudjuk, mi következett ezután: a franciák után az amerikaiak kezdtek háborúba Vietnámban. Hosszú évekkel később sok százezer áldozatot maguk után hagyva hagyták el Indokínát, akár nemrégiben Afganisztánt. Ma Ukrajnában sem áll győzelemre a zászló. Vajon ki lehet ma az a csendes amerikai, aki a nagy cél érdekében kész bármilyen áldozatra?