„Annyi volt a halott, hogy lépni sem lehetett tőlük.” – Kápolnapuszta áldozataira emlékeztek (galéria)

Az 1790-es években mindössze tizenhat ház állt a napjainkban közigazgatásilag Gánthoz tartozó Kápolnapusztán. A 18. század végén százegy lakosú település lélekszáma az 1930-as évekre hatvankét főre csökkent. A visszaemlékezések szerint 1944 őszén orosz partizánok fosztogattak Kápolnapusztán. A lakók hónapokon át tűrtek, de végül bejelentést tettek a községházán. A csendőrök és a partizánok összeütközésében többen is életüket vesztették, azonban a túlélő partizánok közül volt, akinek sikerült megszökni a fogságból. A szovjetek egyik zászlóalja bosszúból minden tizenöt év feletti kápolnapusztai férfi lakost meggyilkolt. A tragédia 79. évfordulója alkalmából az áldozatok nyughelyén, az egykori Kápolnapuszta temetőjében szervezett ünnepi megemlékezést Gánt önkormányzata és a Vérteserdő Zrt.

– Sokan úgy vélik, hogy a megsemmisülés mindig teret ad az új élet lehetőségének. Itt, az egykori Kápolnapuszta temetőjében rádöbbenhetünk arra, mennyire nem így van ez. Lassan itt hagynak minket azok, akik még tovább tudták adni a gyermekkorukban hallott vagy megélt élményeiket. A történészek kutatásai és a levéltári adatok mellett a túlélők elbeszélései adhatnak teljes képet az itt történtekről. A mi feladatunk, hogy ne engedjük elfeledni azt, amiről évtizedeken keresztül tilos volt beszélni. Háború volt, igen. Kegyetlen háború – fogalmazott Krausz János, Gánt polgármestere.

A település első embere beszédében egy, a Fejér Megyei Hírlapban megjelent írásból is idézett, melyben Molnár Józsefné emlékezett vissza a tragikus időszakra: „Iszonyú kemény harc alakult ki. Repkedtek a lövedékek és a gránátok, mint a záporeső, égtek a házak mindenfelé, az oroszok pedig csak jöttek és lőtték a magyarokat. Annyi volt a halott, hogy lépni sem lehetett tőlük. És akkor megtörtént a tragédia. Két magyar katona az egyenruhájára civil ruhát húzott, és úgy lőtték az oroszokat. Amikor ezt meglátták, elkezdték kivégezni a civil férfiakat. Egész Kápolnapusztáról négy férfi maradt életben. Közöttük volt a nagyapám és a nagybácsikám. Apám úgy élte túl ezt a vérengzést, hogy egy másik orosz egység ért el a házunkig. Mi öten voltunk testvérek, és sivalkodva körbefogtuk apánkat, hogy ne lőjék agyon. A fiatal nők igyekeztek menekülni, mert sokat megerőszakoltak. Megverték, aki nem engedelmeskedett.”

A háború után a túlélők Pusztavámra, Gántra, egyesek Németországba költöztek. 1955-re már csak három család lakott Kápolnapusztán, majd az ő tovább költözésükkel lakatlanná vált a település.

– Mi nem tehetünk ezután mást, mint felkutatni, megőrizni ezeket az emlékeket. Ma már nem a felelősök keresése a fontos, hanem az áldozatok emlékének ápolása, őrzése. Nem merülhet feledésbe az aprócska sváb falu története, tragédiája – hangsúlyozta Krausz János.

Csákberény polgármestere, az Erdészek a Vértes Értékeiért Egyesület elnöke megemlékező beszédében felidézte, Fejér megye négy hónapon keresztül hadszíntér volt, a tragédia idején Kápolnapusztán húsz sváb család élt..

– A Vörös Hadsereg szabad rabláshoz hozzászokott, végletekig fanatizált, az ellenség és a hátország elpusztítására bátorított, az alkoholtól megvadult, fegyelmezetlen katonái pusztították és rombolták az országot és lakosságát. A harc közben elszenvedett veszteségeiket a civil lakosságon torolták meg. Ehhez járult még a tőlük megszokott zabrálás, rablás és a tömeges erőszak is. Bevett szokás volt, hogy a Vörös Hadseregben harcoló egységek a nyertes csata után minden újonnan elfoglalt településen három nap szabad rablást kaptak a tisztjeiktől. Ez történt a déli Vértesben is. A nemi erőszak áldozatainak számát megbecsülni sem lehet. A természetes szemérem, az átélt trauma és a szégyen sokszor arra kényszerítette a nemi erőszak elszenvedőit, hogy a cselekményről hallgassanak. Írásos nyoma csak akkor maradt, ha az áldozat nemi betegséggel fertőződött meg, és kezelésre szorult, vagy teherbe esett. Az elkövetett erőszaknak csupán a töredékére derült fény – fogalmazott Vécsei László, aki arról is beszélt, az 1945 után berendezkedő államhatalom a szovjetek viselkedéséről szóló levéltári forrásokat igyekezett negligálni, eltüntetni. A dicsőséges szovjet hadsereget és katonáit nem szabadott összefüggésbe hozni az erőszakos cselekményekkel. Az események köré a hallgatás falát húzták, a túlélők közel negyven éven keresztül nem beszélhettek az elszenvedett sérelmekről.

A kápolnapusztai áldozatok tiszteletére tartott megemlékezésen közreműködött a Gánti Német Nemzetiségi Dalkör, valamint szaxofonon játszott Rádl Péter. Szebenyi István, a Had- és Kultúrtörténeti Egyesület elnöke elsőként arról szólt: az 1945-ben elkövetett gyilkosságok tetteseire fény derült. Az Utolsó töltényig című könyvben leírtak szerint a 68. lövészhadosztály egyik lövész ezrede – egy jól kiképzett ejtőernyős alakulat – követte el a kápolnapusztai mészárlást.

– 1945. március 16-án az itt, Kápolnapusztán hazájukat védő huszárok és az ártatlanul kivégzett civilek sorsa halálukban egybeforrt. 1944 utolsó napjaitól kezdődően a Magyar Királyi Első Huszárhadosztály roncsai vonultak fel ide a Vértes lejtőire, hogy egy utolsó derekas küzdelem árán megállítsák az előretörő szovjet Vörös Hadsereg Bécs ellen történő előretörését. (…) A hadosztály utolsó feltöltéskori harcos létszáma mindössze 4630 fő volt, azaz nevével ellentétben már rég nem volt hadosztályértékű alakulat. A fegyverzeti hiányosságok igen súlyosak voltak, és az ígért létszám, illetve fegyverzetfeltöltés valójában már soha többé nem érkezett meg. Mindezek ellenére a huszárok a tőlük korábban megszokott vakmerőséggel, bátorsággal, sokszor kézitusában verték vissza az ellenséget, vagy foglalták el a Vértes ellenséges támpontjait. Ezeknek a hősies cselekedeteknek súlyos ára volt. Számtalan halottat, sebesültet hagytak hátra, sokuk névtelen sírja sohasem került elő. Mai napig tartó adósságunk, hogy az elesetteket és eltűnteket felkutassuk, nevesítsük – idézte fel az eseményeket Szebenyi István.

A megemlékezés végén Spányi Antal megyés püspök mondott imát a Kápolnapusztán elhunyt áldozatokért, majd a jelenlévő intézmények és szervezetek képviselői elhelyezték a temetőben az emlékezés virágait, koszorúit.