Szent István városát és lakóit világszerte keresve (I.rész)

Kissrác koromban szüleim nyaranta leküldtek vidékre, hogy mint Fekete István Tüskevárában Tutajost, kicsit felhízlaljanak a rokonok. Tibor bácsiéknak családi házuk volt Székesfehérváron. A kertben egész nyáron cseresznye, alma és körtefák szolgáltatták a friss gyümölcsöt. A kert végében mintegy mini állatkertben voltak kecskék és kacsák. A csirkék naponta adták a rántottához a tojást.

Amikor apám Tibor bácsiékhoz levitt, Trudi néni mindig boldogan jegyezte meg: te egyre jobban hasonlítasz apádra. Tibor bácsi nevetve tette hozzá: a sas csak sast tud nemzeni! Tilda néni az érkezésem előtti nap, elkezdte sütni a finom ropogós réteseket, a spájzban a polcokról levette a befőtteket. Ezeket esténként a rétessel, forró csokoládéval Tibor bácsi történeteit hallgatva pusztítottuk. Tilda néninél valósággal telt meg az: Evés közben jön meg az étvágy- közmondás. Az alatt a két hét alatt amíg náluk voltam a baromfiudvar népessége jelentősen megcsappant a csodás rántott vagy paprikás csirke ebédeket követve. Nagyon élveztem a hazai ízeket és Tibor bácsi ízes magyarsággal elmondott történeteit, közmondásait. Így valahogy kora gyerekkoromban Székesfehérvárra utazni, egyet jelentett a magyar ízekkel, új magyar kifejezések elsajátításával és később a világ különböző pontjain a magyarokkal találkozásokkal.

A II. Világháború német bombázásai óriási pusztításokat végeztek Angliában. Londonban még a hatvanas években is tartottak a helyreállítási munkálatok. Hatalmas állványzatokon kifüggesztve voltak feltüntetve azoknak a fővállalkozóknak a nevei, akik azon az épületen dolgoztak. Ilyen volt a Willmott Dixon, a McLaren, a Balfour Beatty, és sok más. Nagy izgalommal fedeztem fel a belváros több elegáns épületén a Szeremley cégért. Ez semmiképpen nem hangzott britnek, így elhatároztam megtudok valamit a cég történetéről. A név: Szeremley naponta visszavonzott a felújítás alatt álló építkezésekhez. Az egyik nap ahogy egy elegáns újjáépülőben lévő palota előtt sétáltam hallom ahogy egy színesbőrű kőműves átkiabál munkatársának: Give me that bloody kalapács. Not that one, that is a fejsze! (Add ide azt a rohadt kalapácsot, Ne azt, az egy fejsze!) Ezzel biztossá vált, hogy valami magyar kapcsolatnak kell lenni, ha a fekete kőműves magyar szavakat használ szerszámai megnevezésére. Bementem az irodájukba, kissé elérzékenyülve néztem a falakon a cég alapításakor készült fekete-fehér fényképeket. Elmesélték, hogy valamikor 1848 után egy magyar építőmester érkezett Londonba. Hamar kiderült, hogy kiválóan dolgozik, de egy szót sem tud angolul. Egyre több megrendelést kapott és a beosztottjait megtanította az építkezésekkel kapcsolatos magyar kifejezésekre. Dús gazdag lett, mint a közben naggyá nőtt vállalat tulajdonosa, vezetője.

Az 1960-as években még nem volt olyan egyszerű Kelet Európából Nyugatra utazni, mint ma. Magyar nyelvű könyveket sem lehetett könnyen beszerezni. 1956 után a Kádár rezsim próbálta a magyar menekültek, emigránsok életét azzal is megnehezíteni Nyugaton, hogy nem engedélyezte a szótárak, szépirodalmi könyvek Nyugatra szállítását. Tudták, hogy a magyar emigránsok közül sokan nem beszélnek idegen nyelveket és ezért életük adminisztratív, bürokratikus részének intézéséhez nagy szükségük lett volna a szótárakra.

A magyar könyvhöz hozzáférés olyan ajándék volt, hogy Londonból érdemes volt ellátogatni a Püski Magyar-Menedék könyvesházba- Bécsbe. A most már Magyarországon lévő, Püski Sándor alapított Kiadó ma Magyarország talán legrégebben működő könyvkiadója. Egyik évfolyamtársammal egyszer karácsony előtt Bécsbe utaztunk. A Püski könyvesbolt előtt állva izgatottan nézegettük a hatalmas, színes könyvválasztékot. Nem is vettük észre, amikor megállt mellettünk valaki, csak, amikor megszólalt. Ti is magyarok vagytok? - kérdezte. Felé fordultunk. A beduinok fehér gyapjúból szőtt csuklyás köpenyébe, a burnuszba burkolt, fejét fehér kendőbe csavarva, boldog mosollyal köszöntött minket. Kiderült, hogy a mérnöknek tanuló algériai fiatalember Pesten jár egyetemre és most a karácsonyi szünetre útban hazafelé Algírba, gépe Bécsből indult.

Ennek a történetnek a modern iker testvére tavaly a Harvardi egyetem egyik kollégiumának liftjében történt. Az ott tanuló unokaöcsém barátnőjével beszállt a felvonóba, ahol már volt másik öt-hat diák. Unokaöcsém barátnője odaszólt Domonkoshoz: - előszőr ugorjunk be a könyvtárba! Mint gombnyomásra fordult felé öt arc és egyikük megkérdezte- ti is magyarok vagytok? Unokaöcséméknek nehéz volt visszatartani a nevetést mert a másik diákok kínaiak voltak.

Navahók, sziúk, csepavák, apacsok, cserokik - indián törzsek. Hol keresse egy mai rajongó Winnetout és a westernfilmek romantikus világának indiánjait, azoknak még ma is élő leszármazottjait? Azok az indiánok, akik még őrzik kultúrájukat és nyelvüket? Arizona és Új Mexikó két egymással érintkező államában találhatjuk az indián nyelveken még beszélők túlnyomó többségét, úgy 200 ezer indiánt. Az Egyesült Államok területén élő törzsek már régóta hosszúra nyúló, olykor halálos kimenetelű harcokat vívnak azért, hogy visszaszerezzék őseik földjét. Új Mexikóban járunk. Állítólag még ma sem biztonságos a rezervátumokban élő indiánokat vezető nélkül látogatni. Mi vasárnap egy misére megyünk, rajtunk kívül csak indiánok vannak a templomban. A mise végén egy alacsony, hófehér hajú, 60 év körüli nő lép hozzám és átölel. Kérdezi hova való vagyok. Magyar vagyok. Ekkorra már a pap is odaér és mondja: én is! Azután kijavítja magát, az apai nagyapám volt magyar.