Az örökbe adott árvák és az árulások története

Elnézve a köztévés vitán a kilenc balos ellenzéki listavezető acsarkodását, legtöbbjük leplezetlen Orbán-gyűlöletét, látható: ezek úgy vélik, hogy minden, ami uniós uraiktól jön, csak helyes lehet, mintha sportot űznének az Ukrajnában történtek és a fejlemények bagatellizálásából. Úgy érveltek, mintha egyetlen felmenőjük se szenvedett volna soha a háború poklától – pedig szinte kizárt, hogy így is lehet. Szolzsenyicin írta le, hogy a kommunizmusban mindig az a legrosszabb, ami utána következik. A magyarság esetében azt hiszem, ezt mindkét világháborúra el lehet mondani azzal a változtatással, hogy számunkra mindkettőben az volt a legrosszabb, ami utána jött. Az első világháború után pallosként sújtott ránk Trianon katasztrófája, a másodikat követően pedig negyven éves kommunista-szocialista-ateista uralom következett. Sajnos mindkét korszakban bőven akadtak Gyurcsányok, Cseh Katalinok, Magyar Péterek, akik minden különösebb erkölcsi aggály és aggodalom nélkül megszolgálták a külföldi zsoldot, kiszolgálták az idegen érdeket. Kós Károly azt írta: „Az ember kötelessége, hogy a maga népét szolgálja. Az, aki ez alól kihúzza magát, az a népe árulója.” Igen, ez ilyen egyszerű. Lenne, ha nem állítaná ez a sok zavaros fejű, pénz- és hataloméhes politikai szájhős éppen azt, hogy azzal szolgálja a hazáját, ha árulja. Ezzel aztán sikeresen megtévesztenek annyi embert, hogy biztosítsák anyagi jövőjüket és politikai túlélésüket. Hiszen azok szavazata is éppen annyit ér, akik nem éppen a legélesebb kések a nemzet fiókjában, mint bárki másé.

Ha kínozni akarom magam, újabban hozzászólásokat olvasok a telefonom áruló közreműködésével képembe tolt közösségi oldalon. Borzasztó. Csak az vigasztal, hogy sokan mások is így látják ezt. Egy tejfeles szájú politikai bábfigurának, fogott embernek köszönhetően naponta több órát araszolok a fővárosi dugókban, ezért sokat hallgatom a rádiót. Az egyik adásban elkaptam egy remek hasonlatot, annyira jót, hogy elirigyeltem attól, aki kitalálta. Azt mondta a számomra ismeretlen, hogy régen mindenhol akadt egy falu bolondja, akit elfogadtak, helyén kezeltek. Az internet segítségével azonban ma az összes falu és város minden bolondja egyszerre beszélhet. Azt már én teszem hozzá: olyan ez, mint sok egymásra nyitott pinceajtó. Egyikből a másikba árad a sötétség.  

Két könyvet töltöttem meg második világháborús veteránok visszaemlékezéseivel abban az időben, amikor már nem kellett elhallgatni a megerőszakolt lányok és asszonyok százezreinek sorsát, az agyonlövetéseket, a hadifogság és a magyar kommunisták által teremtett világ poklát. Amikor az öregek elhitték, hogy már nem viszi el őket a fekete rendszámos autó azért, amit mondanak, sopánkodó asszonyaikat felülbírálva szinte kézről kézre adtak, hogy végre feltárják múltjuk szörnyű élményeit, olyan történeteket, amelyekről a legtöbben még feleségük és gyermekeik előtt se beszéltek soha. Ennek több mint húsz éve, ezek a veteránok már mind halottak. Talán az utolsó beszélgetőtársam Smohay Ferenc doni veterán, a székesfehérvári Szent István gyalogezred egykori főhadnagya lehetett, aki három éve, 99 éves korában csatlakozott bajtársaihoz az égi honvédségnél.

Több olyan generáció képviselői osztják meg közöttünk a magyarországi mindennapokat, akiknek nincs közvetlen élményük sem a világégésről, sem az azt követő éhezésről, de még az ötvenhatos szabadságharcról és a megtorlásokról sem. Ma már csak azokkal tudok szót váltani, akik gyermekként élték meg a háborút és az azt követő, a legtöbb szempontból rettenetes éveket. Minap egy idős ember elcsukló hangon idézte fel nekem azokat a napokat, amikor úgy sodródott az élete a körülményeknek kiszolgáltatva, mint teszi azt a szélben hánykolódó falevél. Régen elcsendesedtek már a fegyverek a magyar vidéken, a városi romok legnagyobb részét eltakarították, egyre-másra hazatértek azok, akik túlélték a szovjet, a francia, az angol és az amerikai hadifogságot. Főként az első kettőt volt nehéz.

Az öreg megfürdette fátyolos szemét az alkonyat félhomályában, átnyúlt az asztalon, megszorította a karom. Majd a szüleiről beszélt, akik két kezükkel, mezőgazdasági munkával próbálták megteremteni a betevőt, azt a keveset, amit le tudtak tenni öt gyermekük elé az asztalra. Egy nap azonban az édesanya mezítláb belelépett a tarlóba, csúnyán felsértette a lábát. Tetanusz oltásról abban az időben még csak nem is hallottak, a seb csúnyán elfertőződött és az édesanya meghalt, magára hagyva az apát az öt gyermekkel és a sötétséggel a lelkében, egy feldolgozhatatlan katasztrófával. Szinte biztos, hogy a férfi nem olvasta Graham Greene-t, de ha olvassa, érthette volna a sorát: „Néha úgy rémlik, hogy az egyetlen, amit megoszthatok másokkal, az a kétségbeesés!”

Az idős ember, aki ezt nekem minap elmesélte, már régen elmúlt nyolcvan, de akkor még csak gyerek volt. Halkan folytatta a történetét. Apja megpróbálta a lehetetlent, minden nap felkelt, nyögve kitaszította magát az álom öleléséből, lábára húzta a csizmát, dolgozott, mint egy állat, vagy még az állatnál is többet. Reggeltől estig így ment, aztán újra és újra. Valahogy éltek, de aztán a magyar baloldal az akkori vörösök képében ismét rárontott a saját népére. Jött a komcsiknak egy újabb népbarát intézkedése, amely a magyar történelemkönyvekben a padlások lesöpréseként szerepel. Mindent elvittek a háztól, ami esélyt adhatott volna az öt félárva túléléséhez.

Azután néhány napig esténként a gyerekek kopácsolást hallottak a padlás felől. Amikor rákérdeztek, mivégre, az apa szürke arccal, elfúló hangon azt válaszolta, van odafent néhány rossz láda, azokat próbálja megjavítani. Aztán egy napon elindult a faluban a gyerekekkel, kettőt kézen fogott, a többiek követték a porban. Hármat családtagnál helyezett el, kettőt pedig úgy, hogy ismerősökhöz kopogtatott be, akik befogadták az éhes szájakat. Aztán felakasztotta magát. Azonban miután levágták a kötélről, a lába alatt a padláson nem ládákat, hanem egy koporsót találtak.

Az öreg, aki nekem ezt elmesélte, egyike volt a gyerekek közül annak a kettőnek, akit nem családtag nevelt fel, hanem jószívű idegen. A temetésre ennyi idő után is jól emlékszik: zokogva ráborult a koporsóra, amit, mint később kiderült, éhségtől elgyengült apjának csak hevenyészve sikerült összeszögelnie, mert amint leengedték a sírgödörbe, szétesett. Akkor még nem tudta, hogy a szörnyű reccsenés egész további életében kísérti majd.    

Amint e sorok végére érek, csipog a telefonom, Bajorországban élő barátom üzenetét kapom. Látom a fotón, amit küld, hogy egy korsó habos sör mellett üldögél. Látom, hogy még mindig a magánnyal osztja meg az asztalát. Megelőzi a kérdésemet, hogy mit keres a sörkertben hétköznap, fényes délelőtt, amikor kilencedik éve, megállás nélkül, kora reggeltől estig dolgozik? Megírja, hogy a katolikus bajoroknál Úr napja van, ez ott állami ünnep. Hozzáfűzi: „De meddig? Remélem, hogy az örökkévalóságig.”

Templomaink népe bár fogyatkozik, de még ellenáll a liberális őrületnek, és naponta elhangoznak az imádságok Jeremiás próféta szavaival: „Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincs végünk, mivel nem fogyatkozik el az Ő irgalmassága.” Ám, ahogy a barátom írta: meddig? Remélhetjük, hogy az örökkévalóságig? Ha az emberiség által felhalmozott atomarzenálra, Európa és az Egyesült Államok jelenlegi, megtévesztéssel választott, korrupt politikai vezetőinek szellemi képességeire, vagy morális állapotára gondolok, egyre inkább kételkedem ebben.