Női idomoktól a szarvasokig – Hobbifotósként került a legjobbak közé (Galériával)

Koszorús Tamás eleinte műteremben fotózott, mostanra azzal teljesen felhagyott, jelenleg természetfotózással foglalkozik. Így beszélgettem vele a természetfotózás csínjáról-bínjáról, és arról, miért lépett ki a műterem falai közül a természetbe.

Hobbifotósként kerültél be a legjobbak közé. Kérlek, mesélj nekünk az eddigi eredményeidről!

– 2015-ben különdíjas lettem egy havi fordulókkal, közönségszavazással és szakmai zsűrivel kísért országos versenyen. Alapvetően nem nagyon indulok versenyeken, inkább a közösségi média felületein posztolok, onnan is kerültem be nemrég két nemzetközi szaklapba. Az egyik az EYE-Photo Magazine, amelyben évente négyszer jelenik meg egy válogatás, profi és amatőr fotósok munkáiból. Ennek a magazinnak két lapjába kerültem be, az egyikbe művészi fotókkal, a másikba pedig egy válogatással a műtermi fotóktól a természetképekig. Nem nevezéses volt a dolog, hanem a magazin szerkesztői vadásznak a legjobb fotókra a közösségi médiában, aztán egyszer kaptam egy e-mailt, hogy kiválasztottak. Legutóbb pedig a Magyar Vadászlap készített velem egy interjút.

Hogyan jött az életedbe a fotózás?

– Műteremből kerültem ki a vadonba. Korábban stúdióztam, főleg a meg nem fizetett, művészi vonalon mozogtam, fekete-fehér képekkel, fókuszban a testrészekkel, idomokkal. Aztán úgy hozta az élet, hogy kellett egy kis szabadság, így kimentem a természetbe és ott ragadtam.

Az első digitális gépemet 2005-ben vásároltam, azt gondolva, de jó buli lesz. Gyerekkorom óta része az életemnek a természetjárás, horgásztam, kerékpároztam, egyértelmű volt, hogy gépet kell vinnem magammal. Aztán megérkezett a digitális világ, azzal együtt pedig mind a képeim, mind a stílusom egyre komolyabbá vált. Végül a műterem világába csöppentem, és művészi szinten fotóztam a női idomokat, magával ragadott a női test szépsége. Az a helyzet, hogy nekem pont a nem eladható, tehát megélhetési szinten nem űzhető vonal tetszik igazán. Az absztrakt művészet világában érzem magam igazán otthon, ebben a stílusban örökítettem meg a modelljeimet is.

Jelenleg targoncavezetőként dolgozol, ami elég távol áll a fotós élettől. Miért nem a fotózást választottad kenyérkereseti forrásnak is?

– Akkoriban, mikor elkezdtem foglalkozni a fényképezéssel, a fotográfusi végzettséget elképesztő mennyiségű papírmunkához és szakmai végzettséghez kötötték. Mindemellett az iskolai tanulmányaim sem úgy sikerültek, ahogy szerettem volna, és húsz-, harmincévesen nem akartam már visszaülni az iskolapadba, hogy aztán még hosszas tanulóévek révén elvégezzek egy fotográfusi iskolát. Akkoriban a fotós képzést is nagyon megbonyolították, külön képzés volt a portré-, a rendezvény-, és a gyerekfotózára. Művészkedni lehetett volna, de ahhoz tőke kell. A művészképek nagyon jól működnek egy kiállításon, de nem lehet belőlük megélni.

Hol tanultad a fényképezés szakmai fogásait?

– A hatvanas, hetvenes években kiadott szakkönyvekből, aztán amikor bejött az internet, akkor a világhálón találtam nagyon jó oktatóanyagokat. A közösségi médiában való megjelenés is segít a fejlődésben, mert azonnal van visszajelzés, valamint a digitális technika segítségével egyből látom, milyen lett a kép, így a folyamatok felgyorsultak.

Hogy indult a műtermi fotózás?

– Otthon berendeztem egy műtermet, ez megoldható volt viszonylag kis költségvetéssel. Eleinte rokonokat, ismerősöket fotóztam. Aztán ahogy az érdeklődésem és a stílusom a komolyabb témák felé fordult, a modelljeim is változtak. Például amikor hölgyeket fotóztam, ott bizony el kell engednie magát a modellnek, le kell vetkőznie a gátlásait, erre pedig nem mindenki alkalmas. Nehéz modellt szerezni; akkoriban a közösségi médiában volt két oldalam, ahová mindig kiírtam, milyen jellegű képekhez keresek modellt. De fotóztam az akkori, aktuális párjaimat is, már csak azért is, mert már akkor is az a divat járta, hogy jelentkezett valaki, mondta, hogy nincs portfóliója, de olyan árat kért, ami abszurd volt. Természetesen, mint említettem, nem nyers meztelenséget fotóztam, hanem a kecses, női vonalakra fókuszáltam, melyeket absztrakt módon, nagyon tónusosan igyekeztem visszaadni a képeimen keresztül, sokszor fekete-fehér formában, emelve a kép művészi vonalát, hangulatát.

Miért és mikor váltottál a természetfotózásra?

– Körülbelül négy–öt éve hagytam abba a műtermi fotózást, mégpedig azért, mert kellett valami, ami nem annyira biztos, nem olyan kiszámítható, mint a műterem világa. Kint a természetben mindig van egy „izgi faktor”, hogy fogalmad sincs, mi fog történni, mivel találkozol. Egy műteremben mindent meg lehet csinálni, meg lehet komponálni. Az egy dolog, hogy a végeredmény talán nem úgy néz ki pontosan, ahogy elképzelted, de alapvetően a műteremben minden körülményen lehet alakítani. A természetben semmit sem tudsz befolyásolni, ott nagyon nagy szerepe van a szerencsének. Teljesen más világ, mint a műterem. Örök témáim a tájképek, naplemente, napkelte, de elsősorban a nagyvadak érdekelnek, őzek, szarvasok, vaddisznók.

Amikor a természetben vagyok, akkor elcsöndesedik a lelkem. Ott teljesen másként kell mozogni, mint a hétköznapokban. Valahogyan visszahúz a természet, figyelni és hallani kell, ahogy ropog az ág, csivitel a madár, stb. Agyban nagyon kikapcsol.

Milyen nehézségeket tartogat a természetfotózás?

– Az egyik legdrágább hobbiról évén szó, a fotózás nagy anyagi befektetést igényel. Milliós összegek kellenek egy olyan géphez, amelyik azt látja, amit én látok. Nyilván számít a tehetség is, de legalább ilyen fontos, hogy megfelelő felszereléssel rendelkezzünk; értek ez alatt a fényképezőgépektől a ruházatig, bakancsig mindent. És amennyi pénz kell hozzá, legalább annyi szabadidő is.

Ha az ember természetfotózásra adja a fejét, szüksége lesz helyismeretre is. Tudni kell, merre vonulnak a vadak, hol fordulnak elő gyakrabban. Nekem hatalmas szerencsén van, mert a vadásztársaság segíti a munkámat. Ez vica versa működik, vadkamerával figyeljük a vadállományt, ami nekik is és nekem is jó. Mindemellett tisztában kell lenni az időjárással, a légnyomással, a széliránnyal, és nem árt, ha valamennyire megy a biológia is. Tudni kell, hogy a vadak mikor mit csinálnak, mit esznek, mikor van a párzási időszak, stb. Ezek mind befolyásolják, hogy megtalálom-e a témát a tökéletes képhez. Természetet fotózni sokkal összetettebb dolog, mint műteremben mesterséges körülmények között fotózni.

Van kedvenc helyed, ahová kijársz fotózni?

– A kertem végében kezdődik egy nyolcezer hektáros vadászterület, ahová szabadon kijárhatok. Ez egy családi vadászterület, hatalmas vadállománnyal. Nagyon jó az elhelyezkedése, nem csak azért, mert három percnyi sétára van a házamtól. Olyankor négy–öt óra alatt 1000–1500 képet is készítek.

Van olyan elképzelésed, hogy kimész külföldre és idegen tájon fotózol különlegesebb állatfajokat?

– Az Amazonas valószínűleg örök bakancslistás pont marad. Alaszka és a tundra fotózása nagy álmom még, de elmennék Erdélybe is medvét fotózni. Vannak ugyan a környékre szervezett fotótúrák, de megfizethetetlenek. Így, hogy nekem itt van ez a terület, nem gondolkodom komolyabban azon, hogy nagyon elmozduljak innét.

Amikor van időd fotózni, hogy néz ki egy napod?

– Simán felkelek hajnali négy órakor, összeszedem magam és megyek ki terepre. Ha jó napot fogok ki, akkor van, hogy délután négykor esem haza hetvenöt nem fogadott hívás után, hogy hol vagyok, élek-e még. Ha nem úgy jön össze, akkor otthon vagyok egy órán belül. De például ősszel a szarvasbőgéskor, ami 1–1,5 hónap, sokkal komplikáltabb az életem, van, hogy kint alszom a vadászlesen, hogy az este még lássam az utolsó fényeket, reggel pedig felkelhessek az első fényekre. Olyankor igyekszem kint lenni minden nap.

Hogyan tudod összeegyeztetni a munkáddal ezt az időigényes hobbit?

– Három műszakban dolgozom, mondhatni vezető beosztásban, ugyanis targoncavezető vagyok. Nem terhel meg fizikailag, így marad még energiám a nap hátralévő részére is. A három műszak pedig nagyon jó fotósként, mert így van lehetőségem beosztástól függően kimenni fotózni reggel, délben, este.

Van kiemelkedő fotós élményed?

– Van, kettő is. Egy vadásszal mentünk ki, etettük a vadakat, és egyszer csak megállt az autóval, hogy ott a disznó! Tudni kell rólam, hogy nagyon félek a vaddisznóktól. Ő meg mondta, hogy menjek már, és fotózzam le a malacot, mondtam, rendben...Végül is ott volt mögöttem a vadász puskával, így körülbelül nyolc méterre sikerült odakúsznom az abrakoló disznókhoz. Az egy nagy élmény volt. Tavaly előtt pedig szarvasbőségkor egy fiatal szarvasbikát csalogattam magamhoz hangutánzással. Sikerült egy tízméteres távolságba behívnom, de az állat olyan extázisban volt, hogy folyott a nyála. Ez elképesztő élmény volt.

Az önkifejezés mellett van valamilyen célod a fotózással?

– Szeretném felhívni az emberek figyelmét arra, hogy az egy tévképzet, hogy mindenhol szabad csatangolni. Nagy szívfájdalmam, hogy mindenki azt hiszi, minden az övé. Így, a fotóimon keresztül talán meg tudom mutatni az embereknek, hogy ez nem így van.

Ajánlom a fotózást mindenkinek, mert remek lehetőség az elcsöndesedésre. Az, hogy készül egy jó kép, nagyon másodlagos eredmény. Ha a fejemet egyszer kiolvasnák, akkor abból egy hatalmas, a Geographic által támogatott kiállítás lehetne. Sokszor föl sem emelem a gépet, viszont a fejemben ott maradnak azok az illatok, képek melyeket érzékelek, látok.