Lövések, és egy hajnali telefonhívás

Hajnali kettő lehetett, és arra ébredtem, hogy ütemesen sípol a telefonom. Nyilván annak idején nem a legszerencsésebb csengőhangot választottam, amikor megkaptam a készüléket, mert kit érdekel az ilyesmi már az én koromban, közel a hatvanhoz, öt háború, két világrendszer és nem meghatározható számú magánéleti válság átvészelése és túlélése után. De tény, úgy éreztem, mintha az agyamban apró liberálisok fűrészelnék a maradék értelmet, nagy nehezen féléber állapotba könyököltem magam és magamhoz húztam a készüléket. A fiam hívott. Negyedszerre. Minden apa (és főként anya) tudja, hogy nincs annál dermesztőbb, nincs annál hangosabb riadócsengő, mint egy ilyen hajnali telefonhívás: csak rosszat, sőt, akár valami szörnyűségeset jelenthet.

Azonnal magamhoz tértem, éber lettem, mint egy síkvidéki indián annak idején Oklahomában, mielőtt elbukott volna az amerikai őslakosok szabadságharca.  

– Meglőtték Trump elnök urat, nem tudom, mi történhetett! – közölte fiam. – Egyenes adásban néztem, megdöbbentő ez az egész… Szomorú vagyok.

És elcsuklott a hangja. Fiamról tudni kell, hogy nagy tisztelettel viseltetik az általa elismert politikusok felé, és – hazudnék, ha tagadnám örömömet –, ezek között nincs liberális, baloldali kommunista, vagy zavaros fejű semmirekellő. Néha úgy éreztem, túlzásba is viszi ezt a tiszteletet. Például amikor Orbán Viktor miniszterelnökről beszélgettünk, csak és kizárólag elnök úrnak szólította a jelenlétemben. Hiába mondtam neki, hogy egykori székesfehérvári iskolatársként és később, interjúk során való találkozásaink alkalmával mi mindig tegeződtünk, nekem nyugodtam hívhatja Viktornak, nem kell ezt ennyire hivatalossá tenni. Fiam erről meggyőzhetetlen volt.  

Túl vagyunk ez első traumán. A bulvármédia ilyenkor azt mondja, mindenkit sokkoltak a történtek, ám szerintem mindenkit el kellene vinni ilyen hőgutás időben egy szőlőbirtokra kapálni egy hétre, aki ilyen marhaságot leír. Hiszen szó sincs semmiféle sokkról, borítékolható volt, ami történt. Hiszen erre uszított a liberális, baloldali média hosszú hónapokon át. Barátom szakember, személyvédelemmel foglalkozik, és miközben elemeztük a rendelkezésre álló felvételeket, mutatta, és hosszan sorolta, milyen hibákat vétettek azok, akiknek Donald Trump biztonságát kellett volna garantálniuk. Barátom kétségtelenül szakértő, igaza van, még akkor is, amikor azt mondja, Trump a menekítés során nem volt túl együttműködő. Hát persze. De! – mondtam én – amikor véres arccal felemelte az öklét, megnyerte az elnökválasztást. Hiszen ki szavazna egy lassan járókerettel közlekedő demokratára, amikor legendává nőtt egy republikánus hazafi, aki ráadásul képes nemzeti egységet teremteni az Egyesült Államokban?

Ma, sok órával a történtek után elgondolkodtam fiam hajnali telefonhívásán. Vajon miért kísérte figyelemmel a nyilvánvaló időeltolódás ellenére is egyenesben a közvetítést? Miért érezte úgy, hogy azonnal fel kell ébresztenie a merénylet hírével, pedig tudta, hogy aznap is dögfáradtra dolgoztam magam? A válasz azt hiszem, egyértelmű. Fiatalságának minden tehetségével, megérzésével és rajongásával érzi – mint ahogyan pontosan tudja ezt Orbán Viktor miniszterelnök is –, hogy azon múlik a jövőnk, ami az elkövetkezendő hónapokban az Egyesült Államokban történik.