Ma nyolcvan éve bombázták először Székesfehérvárt

Poklosi Péter nyugalmazott történelemtanár, a Magyar Hadisírgondozó Szövetség elnöke az augusztusi nemzeti ünnepen a királyi város díszpolgára lett. Amikor beszélgettünk, olyan sírokról is szólt, amelyekben a második világháborús bombázások székesfehérvári áldozatai nyugodnak.

– Az egyikben két testvér fekszik együtt, egy kilencéves fiú és egy ötéves kislány. A táblán ott szerepel, hogy az 1944. október 13-án bekövetkezett bombatámadás áldozatai lettek. Mindketten a Délvidéken, Hódságon születtek, menekültek Tito kommunista partizánjai elől, de csak idáig jutottak szegények. Egy másik síron nagy fakereszt állja az idő sarát egy százados, a felesége és a kislányuk emlékére. A dátum 1944. szeptember 19., az első székesfehérvári  bombázás napja. Sikerült egy idős rokonnal beszélnem Szombathelyen, aki elmondta, hogy Budapestről jöttek vonattal, menekültek a fővárosi bombázások elől. A székesfehérvári pályaudvaron érte őket a légiriadó és a légitámadás, ott haltak meg. A bombázás áldozatait a megyéspüspök búcsúztatta annak idején, a sírok egy részére pedig az eltelt idő alatt már rátemettek.

A második világháború idején, nyolcvan évvel ezelőtt már tavasszal megkezdődött hazánk nagyerejű bombázása. Az első támadás az amerikai légierő részéről a fővárost érte, a ferencvárosi pályaudvar és a csepeli Weisz Manfréd Művek kapta a csapást az égből, majd éjszaka megérkeztek a britek is. Székesfehérvár és a vármegye többi városa ebből nem sokat érzékelt: bár a lakosság látta az átvonuló kötelékeket, a legtöbben azt hitték, elkerülhető a terrorbombázás réme. Egy ideig úgy látszott, igazuk lesz, de aztán bebizonyosodott, hogy ez tévedés.

Sokáig úgy hitték és remélték a székesfehérváriak, hogy őket elkerüli a világ – elsősorban Németország és Japán – jónéhány lakóhelyét addigra már lángoló tömegsírrá változtató pusztítás iszonyata. Az első támadás 1944. szeptember 19-én és 20-án, a második pedig október 13-án és 14-én érte a várost – utóbbi támadásról idén áprilisban már jelent meg írás a FEOL-on –, azaz csak sokkal később bombázták Fehérvárt, mint Budapestet.

1944. szeptember 19-én Csap, Debrecen, Szeged és Székesfehérvár ellen 2905 repülőgép bevetésével, 3100 tonna bombával emelkedtek fel a szovjet 17. Légihadsereg alakulatai. Érkezésüknek gyermekként tanúja volt a székesfehérvári Lajtay János, aki az évek során többször beszélt emlékeiről a Fejér Megyei Hírlapnak és gyakorlatilag repülős szempontból helytörténeti kutatást végzett.

– Külterületi lakásunkban, a Sárkánykúti dűlőben – ez a börgöndi repülőtér felé vezető úton volt – késő estig játszottam, gyakoroltam hegedűvel, majd aludni tértem. Nem sokkal később édesanyám riadtan keltegetett, szólt, nézzek ki, mi van odakint. Félálomban a ragyogó fényességre azt mondtam, most fogják bombázni Székesfehérvárt. Majd visszadőltem a párnámra, aludtam volna tovább, de néhány másodperc múlva éles sivítások, majd egybeolvadó hatalmas robbanások ugrasztottak ki az ágyból. Másodpercek alatt magamra kapkodtam a ruháimat, és már rohantam is ki a lakásból, a szabadba. Odakint vakító világosság fogadott. Még a fűszálak is külön-külön látszottak. Lassan szálltak alá a világító rakéták. A házunkból úgy látszott, elsősorban a pályaudvart támadják. Egy légvédelmi Bofors ágyú vadul tüzelt, repeszek hullottak, minden égett, pattogott. Percek múlva megkezdődött a pánikszerű menekülés. Először jöttek a kerékpárosok, majd futva a német katonák, mások szekéren, lóháton.     

Az állandó robbanások nyomán tüzek keletkeztek a pályaudvaron és annak környékén. A bombázók néha a világítórakéták magasságáig is leereszkedtek, de típusukat nem lehetett azonosítani a zavaros körülmények miatt. A város déli részén elszabadult a pokol. Először a járműveken menekülők tűntek fel a börgöndi úton – fehérneműben, szekereken vágtató emberek, német SS-katonák, kerékpárokra görnyedő polgári személyek –, majd később futva érkeztek a gyalogszerrel életüket menteni igyekvők. A csapás néhány percig tartott csak, utána hatalmas tüzek lobogtak a vasútállomáson, és annak környékén. Megsérült a többi között a Várkapu, a Megyeház utcai kanonokház, a Romkert, a Prohászka templom kupolája és a felsővárosi templom.

Aztán egy időre csend lett, eltemették a halottakat. Sokáig amerikai légitámadásnak vélték az első, 1944. szeptember 19-én, kedden este megkezdődött csapást, a visszaemlékezések között számos ilyen van. Lajtay János azonban jól emlékezett a világítórakéták cirill betűs felirataira. De több kisebb támadás is bekövetkezett azokban a napokban a vármegye területén, 1944. szeptember 23-án, szombaton például amerikai vadászrepülőgépek mélyrepülésben géppuskázták a csákvári katonai repülőteret és német Ju-52-es típusú szállítógépeket tettek tönkre. A hatalmas és nyomasztó túlerővel szemben a magyar és a német vadászpilóták, valamint a légvédelem esélytelenül védekezett, de hősiesen megtették, amit csak tudtak. Egy amerikai Lightning-ot például Pátka mellett lőttek le, a pilóta meghalt, a zuhanás helyén ma kis emlékhely látható. Soponyánál pedig egy amerikai nehézbombázó csapódott a földbe: annak idején ott voltunk, amikor kiásták a földből a megmaradt roncsokat. De ennél sokkal több lezuhanás történt a vármegye területén, korábban ezekről is írtunk.

Ragyogó napsütés, az évszakhoz képest meleg idő volt 1944. október 13-án, pénteken. Már órák óta tartott a légiriadó. Az országban tapasztaltak miatt – azok szerint a pincék nem nyújtottak védelmet a korszerű rombolóbombák ellen – a pályaudvar környékéről tanácsos volt minél messzebbre kerülni. Szemtanunk, Lajtai János, aki a vasútállomástól délre két jegenyefa árnyékában figyelte a történteket,  így emlékezett:

– Úgy 11 óra körül, ragyogó időben, napsütésben északnyugati irányból, hatalmas dübörgéssel jelent meg az első, 29 repülőgépből álló, ezüstszínűre festett, amerikai B-17-es Flying Fortress bombázókötelék. Mintegy hatezer méteres magasságban közeledhettek, aztán jól láthatóan kinyíltak a bombatárak ajtajai, és máris egyre hangosabb süvöltéssel hullottak a bombák a vasútállomásra és annak környékére. Az óriási dübörgés, az egybefolyó robbanások nyomán por- és füstfelhőbe burkolózott a város déli része. Alig repült el az első kötelék, máris érkezett a második, majd a harmadik 29-es alakzat. A támadást semmiféle légelhárítótűz nem akadályozta. Alig repült át felettem az első kötelék, máris a második, majd a harmadik is leszórta a bombáit a célterületre. 

Azokban a másodpercekben, amikor a légitámadás megkezdődött, egy német Storch-típusú futárrepülőgép keresztezte a vasútállomás légterét. A gép a földnek csapódva fejreállt, majd hanyatt vágódott, de a személyzetnek az ijedtségen kívül semmi baja nem történt. A légitámadás nyomán tüzek keletkeztek, s később is robbantak az időzített bombák, amelyeket szándékosan arra készítettek elő, hogy a sérülteket mentő embereket, vagy az óvóhelyekről már előmerészkedőket gyilkolják. A mérsékelt északi szél a tüzekről felszálló hatalmas füstfelhőt déli irányba, Sárbogárd felé sodorta. Abba repült be Börgönd felől egy amerikai P-51-es Mustang vadászgép, majd a pályaudvar felett alacsonyan kirepült belőle, s a város fölé szállva felmérte a károkat. A légitámadást a késő esti órákban az amerikai légierő megismételte. A nappali bombázás áldozatait akkorra már koporsókba rakták, s ezeket is szétvetették az ismételt támadás robbanásai.

– Elképzelhető, hogy milyen látvány volt ez másnap reggel – idézte fel emlékeit a szemtanú. – A vasúti forgalom a támadások miatt néhány órára megbénult, de a vágányok helyreállítása után reggel már ismét haladtak Fehérváron át a front felé a vonatok. A háború folytatódott. A szőnyegbombázás során a kötelék vezérgépének bombázótisztje navigál, indítja a sorozatot, és amikor a többi gép tisztje látja hullani a bombákat, akkor nyomja a gombot. Sajnos az amerikai vezérbombázó tévedett, elnavigálta magát, ezért a bombaszőnyeg nemcsak a vasútállomást, hanem az attól északra fekvő lakott területeket érte elsősorban. Az ott lévő házak kártyavárként omlottak össze. Ezért kapott például kemény légicsapást a zsinagóga is, lényegében a város központi részén. 

Azt a támadást az amerikai 15. Légihadsereg B-17-es repülőerődjei hajtották végre. A következményekre, a város háború utáni talpra állására egy másik túlélő emlékezett, sorai 2000-ben a Harcok és bűnök című könyvben jelentek meg.  

– A háború végén, 1945-ben hazaértem Fehérvárra – mondta az 1912-ben a város központjában alapított Deák-féle áruház (amely később, az államosítás után Centrum Áruház néven üzemelt) tulajdonosa azokról a napokról. – Az üzlet, megélhetési forrásunk, életünk és hivatásunk kapott egy láncosbombát, a fél oldala le volt rombolva, és mint a kártyavár, úgy omlott össze. Várkörúti családi házunk is megrongálódott, a légnyomástól az egész tetőszerkezete elmozdult. Meghúztam magam a romok között. Aztán eljöttek értem a polgármesteri hivataltól. Gáspár János fehérvári ügyvéd és régi szociáldemokrata polgármester azt mondta, maradjak, mert az egyik légópincében maradt néhány holmi az üzlet árukészletéből, ami nem minősült közfogyasztási cikknek. A polgármester nagyon okos ember volt, mert tudta, hogy egy város akkor lesz élő város, ha annak üzletei vannak, az üzletek kinyitnak, és az emberek oda bemennek vásárolni. Közben hírt kaptam édesapámtól: ő, anyám és az egyik testvérem is túlélte a koncentrációs tábort. Az öcsém haláláról már korábban értesültem. Ő műszaki alakulatnál szolgált Budapesten, aztán a svájci követségtől kapott egy menlevelet. Fehérvár térségben utazott a légitámadás idején, és be akart menni a várkörúti lakásunkba, hogy megnézze, mi maradt meg belőle. Ott a nyilasok elkapták, a menlevelét összetépték, és azt mondták, katonaszökevény. Egy pincébe zárták be hetedmagával, aztán másnap megásatták velük a saját sírjukat és agyonlőtték mindannyijukat. A püspökséggel szemben, a barátok épületében, az egyik eltűnt üzlettulajdonos helyiségében a városban elsőként üzletet nyitottam. Elkezdődött az új élet, sok munka, lelkes kereskedelem. Egészen az államosításig tartott a csoda.

Nyolcvan évvel a bombázások után egy angliai repülőmúzeumban láthattam a gépeket – persze nem pontosan ugyanazokat –, amely típusok akkor Székesfehérvár felett kinyitották a bombatárak ajtajait, vagy mélyrepülésben géppuskáztak odalent jó esetben katonai célpontokat, de sajnos többnyire mindent, ami mozgott. Jártam a hangárokat, a fényképekről rám mosolygó fiatal brit és amerikai repülősök szemébe néztem, szembesültem az erőszak időbe kövült emlékeivel és eszembe jutottak azok a magyar veteránok és túlélők, akikkel az elmúlt évtizedekben interjút készítettem és ma már nincsenek az élők között, mert csatlakoztak azokhoz, akik el sem hagyták a csatateret soha. Bombázó és lebombázott ma már ugyanott van. Lehet értelmet adni annak, ami történt? Van oka és célja annak, hogy emlékezünk a múltra, arra, hogy mivé lettünk, és talán mivé lehettünk volna? Ha az ukrajnai háború pusztítására és a robbanások füstjét soha nem szagolt politikusok megdöbbentő nyilatkozataira gondolok, kétlem, hogy a leckét a világ megtanulta volna. Vagy ha meg is tanulta korábban, mára megint elfelejtette.