Schmitt Pál a gyökerekről és a fejlődésről, a gúnyolódókról és a példaképekről

– Elnök úr, miként érezte magát itt a megemlékezésen?

– Az első szavam a meghatódottságé. Nagyon szép volt emlékezni először az 1952-es hősökre, a tizenhat aranyéremre, a nemzetek közötti pontversenyben a harmadik helyezésre, amit azóta sem tudtunk még csak megközelíteni sem. Holnap lesz Kocsis Sándor születésének a 95. évfordulója, róla is megemlékeztünk. Egy kínai mondás szerint, akinek a nevét kiejtik vagy kőbe vésik, az még nem halt meg, itt él közöttünk. Itt van a magyar sport Aranykönyve, Melocco Miklós szobrászművész fantasztikus alkotása, amely mellett méltó módon megemlékeztünk „Kockáról”, azaz Kocsis Sanyiról, vagy ahogyan a spanyolok hívták, Cabeza de Oro-ról, az Aranyfejről. Köszönöm Kű Lajosnak a lelkesedését, a szűnni nem akaró tenni akarását a Kárpát-medence magyarságáért, a labdarúgásért, örökségünk megtartásáért. Volt idő, hogy én magam anyagilag is támogattam a tevékenységét. Sokat jelent Kű Lajos személye, mert ő egy olyan ember, aki maga is bizonyított a pályán, és most, élete második, fontos hullámában a közösségért dolgozik nagy lelkesedéssel.

– Miként látja, eredményes lehet a törekvés, amellyel olyan példaképeket állít a fiatalok elé, akiknek neve az Olimpiai Emlékművön is olvasható?   

– Példaképek nélkül nem megy az élet. Az ember az első példaképét a családjában kapja, aztán később az iskolában, a baráti körben. Az egész ország példaképei lehetnek a nagy művészek, a nagyszerű sportolók. Nagyon sok gyerek 1952 után vagy később, a hatvanas években is szeretett volna Takács Károly, Szőke Kató, Gerevich Aladár, vagy éppen Kocsis Sanyi lenni. Itt az emlékműre fantasztikus nevek lettek felvésve. Fontosak a példaképek, ezért úgy is kell viselkedni, a mostani friss, párizsi olimpikonoknak tudniuk kell, hogy szem előtt vannak, mert életük követendő példa. A következő generáció arra a mondatra épül, hogy „Én is szeretnék valaki lenni!”  

– Jó ötletnek tartja, hogy akár az iskolákban is tanítsanak róluk, például Helsinki sporthőseiről?

– A mindennapos testnevelés elsősorban fizikailag mozgatja meg a gyerekeket, amire bizony nagy szükség van. Azért, hogy a diákok emlékezzenek a nagy művészekre és az olimpikonokra, vannak megfelelő tantárgyak, de akár az osztályfőnöki órák is kiváló alkalmat adhatnak a megemlékezésre egy-egy évforduló, vagy születésnap kapcsán. Én magam azt kezdeményeztem, hogy szülessen egy virtuális sportmúzeum, amelyben mindenkit meg lehet találni, aki valaha válogatott sportoló volt, ennek lett az elérhetősége a hajramagyarok.hu oldal. Ha valaki erre a címre rákeres, ma már 3500-nál is több olyan sportolót talál, aki valaha magán viselhette a címeres mezt. Ezek nagyon fontos célok.

– Itt ülve az emlékmű mellett felidéződött önben valamelyik saját győzelme?

– Nem, már nem nagyon esik meg velem ez… Most inkább az jutott eszembe, hogy huszonegy évig voltam a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke és negyven évig a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagja. Jó érzéssel nyugtázom, hogy tudtam tenni az olimpiai mozgalomért, akár hazai, akár nemzetközi szinten. Erre szívesen emlékszem vissza. De sajnos az is tény, hogy ha huszonegy év alatt évente öt olimpiai bajnokot eltemettünk, akkor máig százöt olimpikontól kellett elbúcsúznom. Közöttük nagyon sokan voltak Helsinki hősei közül is. Úgy gondolom, nem személyesen rólam szólt ez a mai ünnepség, hanem Helsinki olimpikonjairól és Kocsis Sándorról.

– Így, ennyi eltelt nap után miként értékeli a párizsi olimpián történteket?

– Nem volt az olyan régen. Olimpikonjaink megkapták az eredményeikért járó méltó erkölcsi és anyagi elismerést, az emberek örültek, mert a magyarok mindig éhesek a sikerre. Legjobb sportolóink példaképekké váltak, akik megmutatták: „Itt vagyunk, ti is lehettek olyanok, mint mi!” A Milák Kristófok például, de nem sorolom nagyszerű bajnokaink, ezüst- vagy bronzérmeseink nevét. A párbajtőr csapat győzelmének különösen örültem, hiszen én is párbajtőr csapatban lettem olimpiai bajnok. Elsőként gratuláltam nekik a párizsi vívóteremben. Számomra fantasztikus, nagyon megható érzés volt, hogy ismét a világ tetejére került a magyar párbajtőr.

– Itt, a mostani ünnepségen Spányi Antal püspök úr mellett ült, akivel én a botrányos olimpiai megnyitó után beszélgettem, és aki felháborodásának adott hangot. Ön mit szólt ahhoz, amit látott?      

– Jogos a bírálat, hiszen gúnyt űztek az Utolsó vacsora című alkotás üzenetéből, művészi alkotásokból, túlságosan hangsúlyozták az úgynevezett LMBTQ-megjelenést, amire egyáltalán nem volt szükség. A liberalizmusban mindenkinek joga van a saját véleményéhez, és ezt akár ki is fejezheti. A franciák úgy döntöttek, hogy nekik ez a legfontosabb, és a világnak ezért megvan róluk a véleménye, még Őszentsége, a pápa is elmondta, mit gondol erről. Kritizálni lehetett, de megakadályozni nem tudtuk. Ennyit Franciaországról. Ha ilyen az ő identitásuk legfontosabb jellemzője, lelkük rajta. Nekem nem tetszett amit láttam, az biztos. 

– Ön évek óta hátrébb lépett a politikától, mégis bizonyára van véleménye: miként ítéli meg közállapotainkat? Miként látja küzdelmünket az Európai Unió vezetésének baloldali, politikai támadásaival szemben?

– Nézze, én úgy gondolom, Magyarország ragaszkodik a saját identitásához, és ez a legfontosabb. Az, hogy ebbe mi fér bele a vallásosságból, a konzervativizmusból, a gyökerekhez való ragaszkodásból? A kormány mindent megtesz, nem kis anyagi áldozatok árán a határon túli magyarok támogatását is felvállalja. Ellentétben minden kritikával, szerintem a lehetőségekhez képest szépen fejlődünk. Nem lehet egyszerre mindenkinek nagy fizetést adni, nem lehet minden vasútat, közutat egyszerre felújítani. A kormány sorba veszi a feladatokat és örülök neki, hogy ehhez megfelelő kezekben van a kormányrúd és a miniszterek is jól végzik felelős munkájukat. Lehet, hogy egyre jobban meg van osztva a társadalom, de annak még mindig többségben van az a része, amelyik ragaszkodik a gyökerekhez, amelyik azt mondja, Magyarország identitása magyar, keresztény és a konzervatív. Még mindig többen vagyunk.

– Nyilván megelégedéssel látja, hogy a miniszterelnök személyesen is erősen pártolja a különböző sportágak támogatásának ügyét.

– Az valóban külön említést érdemel, hogy a kormány számára a sport stratégiai ágazat. Bevezették az iskolákban a mindennapos testnevelést, most pedig azon fáradoznak, hogy minden gyerek tanuljon meg úszni. Sportpályák, gyönyörű stadionok épültek. Az edzők, a sportolók, a szakosztályok és a sportági szövetségek anyagi és erkölcsi támogatásban részesülnek. Szerintem ez igen nagy eredmény, és ez jól láthatóan a párizsi olimpiai játékok versenyein is megmutatkozott. A kétszázhat ország versengésében a tizennegyedik helyen végeztünk, és ez pestiesen szólva: „Nem semmi!”.