Meghalt lapunk egykori munkatársa, Pati-Nagy Bence

A napfény szikrázott a friss havon, a kéklő ég betakarta a kalotaszegi tájat, amelynek éke, mint kagylóban a gyöngyszem, a magyarvalkói fazsindelyes templom volt. Kudor Ferivel, a fafaragóval és Pati-Nagy Bence barátommal már nem először jártunk ott. Feri vendéglátóként kalauzolt minket a falvak és a fenyvesek között, mutatott be a helybéli lelkésznek, aki égnek bökte a mutatóujját, és úgy mondta: „Ebből még a váradi püspök sem kaphat, de ti igen!” Aztán kitöltötte nekünk az aranyszínű, tölgyfahordóban érlelt pálinkát. Fiatalok voltunk – bár az örökkévalósághoz képest mindenki az –, így aztán mire délután lett, a parókián jócskán benyakaltunk az erős italból. Éltettük egymást, magyarságunkat, szidtuk a kommunistákat és a hazaárulókat – abból akkoriban is bővében voltunk –, és abban az órában nagyon szerettük az életet. Kisvártatva Bence megkereste a helyét a karzaton a billentyűk mögött, és lejátszotta a Beatlestől a Let It Be-t. Lent a padsorokban az idős, sok veszedelmet átélt fejkendős asszonyok értetlenül forgatták a fejüket, és imára kulcsolták a kezüket, mert olyat ők ott még soha nem hallottak annak előtte.

Bence élete olyan volt, mint ahogyan Cseh Tamás énekelte Lee van Cleef balladájában: „Fényképész lett, ez járta róla. Nevettünk, ha ez szóba jött.” Tamást egyébként sokat emlegette Bence – és most már odafent is találkoztak.

Emlékszem az első napokra, első közös munkáinkra a Fejér Megyei Hírlap szerkesztőségében, közel negyven évvel ezelőtt. A hírlapírás egy kicsit olyan, mint ahogyan a rendőröket az amerikai filmekben ábrázolják: párban jártunk, egy firkász, egy fotós. Tízesével, aztán százasával, ezresével gyártottuk a tudósításokat, az autóban Rolling Stones-t vagy Led Zeppelint hallgatva sokkal több időt töltve egymás társaságában, mint azzal a nővel, akit életünk egy-egy szakaszában éppen mellénk rendelt az Isten, vagy sodort a sors. Azt hiszem, sokkal jobban ismertük egymást, mint őket.

Amikor először leírtam a cikkem mellé, hogy „Fotó: Pati-Nagy Bence”, kisebb botrány kerekedett a szerkesztőségben. A főszerkesztő, Baranyi Pál látva a kinyomtatott lapot, kiakadt, és kijelentette, olyan név nincs, hogy Bence, ez csak valamilyen becézése lehet a Benedeknek, vagy valami másnak. Ha még egyszer ezt meglátja, mindenki ki van rúgva, ordította Pali, aki haláláig soha senkit se rúgott ki, se akkor, se utána, még azt se, akit pedig nagyon ki kellett volna. Aztán Bence bemutatta a személyi igazolványát, hogy ő tényleg az, akinek a keresztségben mondja magát: Bence.

„Nevettünk, ha ez szóba jött”.

Rendkívül érzékeny, finom lelkű, életmentő humorérzékkel megáldott, nagyon jó embert vitt el közülünk az Isten az Ő országába, talán megmentve gyermekét attól, hogy tovább szenvedjen kegyetlen betegségével. Két éve talán, hogy kiütközött Bencén a kór, az izomsorvadás, amely egyébként is gyenge fizikumát könnyedén legyőzte, napról napra apasztva erejét és életkedvét, pecsétet nyomva mosolygó valójára, amely Zsámbék romtemplomától az őszintén utált főváros után őt Székesfehérvárra vezette – ma már tudjuk – rengeteg barát közé. Nagyszerű embereket ismertem meg vele, olyanokat, akiket én csak csodálhattam és újságíróként legfeljebb csupán kérdezhettem, és olyanokat is, akik általa idővel nekem is barátaimmá váltak az elmúlt évtizedekben. Kő Pált, Melocco Miklóst, Filep Sándort, Altorjay Andrást. Vagy Kozma Imrét, a máltai atyát, aki alig két nappal előzve meg Bencét találkozott a Teremtőjével – Bence segített abban, hogy a délszláv háborúról írt könyvemnek huszonnyolc évvel ezelőtt Imre atya írta meg az előszavát.

Történelem, amit átéltünk együtt a rendszerváltás kezdetétől oly sok éven át. Amit én nem tudtam megfogalmazni szavakkal, ő roppant egyszerűen megoldotta a maga szakmájával, fényképész módra. Nagyon jók ezek a képek. Néha rábeszéltük, és kiállított. Ki lett volna rajta kívül más, aki azt a címet adja a tárlatának, hogy „Perbál felett mindig kék az ég?” De mi értettük ebben az iróniát.

Mi? Már nem maradtunk féltucatnyian, akik ezt elmondhatjuk. Még néhány év, és nem lesz értelme a többes számnak sem. Az egyik kiállításának a képei még mindig nálam vannak. Néhány a falon lóg pákozdi kis házamban, az egyetlen helyen, amit életem során viszonylag hosszabb ideig a magaménak mondhattam, de néhány bekeretezett fotójának nem jutott hely. Az egyik ilyen egy vidám lovat ábrázol. Bence képaláírása így szól: „Katonalovak, szabadságon”. A lelke szülte a gondolatot. A lelke, amely mindig szabad volt, a buszon Zsámbék felé, vagy Perbálon, Budapesten, Székesfehérváron, Erdélyben, Svédországban Layotánál, a legjobb barát, Filep Sándor festőművész mecénásánál is.

„Fényképész lett, ez járta róla, nevettünk, ha ez szóba jött.”   

Az idővel szinte testvérekké vált munkatársak búcsúztatásában – így közel a hatvanhoz, miután tizennyolc évesen kerültem a szerkesztőségbe –, már nagy rutinom van. Ma már be sem kell rúgnom ehhez teljesen. A feladatot ezúttal is elvégzem, miközben abban bízom, hogy ha Bencével odafent újra találkozunk és eszünkbe jut ez a mai nap, az én irományom, amely valójában az ő nekrológja – nevetünk majd, ha ez szóba jön. Isten veled, barátom!