Egy férfi, aki mindent a lábának és a szívének köszönhet

– Cecén születtem 1931. július 4-én. Könnyű megjegyezni ezt a dátumot, mert az Egyesült Államok egyik nemzeti ünnepe is éppen erre a napra esik. Így aztán amikor Amerikát köszöntik, engem is mindig köszöntenek. Onnan kerültem ide, Székesfehérvárra.

– Még egy kicsit maradjunk Cecén. Milyen világ volt ott közel száz évvel ezelőtt? A családja mindig ott élt?

– Éppen most találtuk meg a cecei temetőben Móré Pál 1715-ös szép sírkövét, Mindenszentek ünnepén ott voltam és láttam. Mindig gazdálkodott és jómódúnak számított a népes Móré család. Drága édesapám, aki 1900-ban született, szőlővel és halastóval rendelkezett, Pali nagybátyám, édesapám legidősebb testvére ugyancsak nagy területem szőlőt művelt, azok a szüretek néha még ma is eszembe jutnak. Édesapám 1922-ben alapította meg a Cecei SE labdarúgó csapatát, onnan indultam el én is. Magyarországon 1941-ben szervezték meg a mezítlábas bajnokságot. Tizenegy éves koromban már én is ott fociztam, mezítláb. Emlékszem rá, egy szombati napon volt, amikor Cece is kapott egy labdát és azonnal rúgni kezdtük a Vásártéren. Vajtára, Alapra, Sárszentmiklósra, Sárbogárdra biciklivel mentünk, én nagyon menőnek számítottam, mert édesapámnak volt kerékpárja. Hárman ültünk rajta, én hajtottam, egy társam a vázon, egy harmadik a csomagtartóban ült, a többiek, akik nem rendelkeztek biciklivel, gyalog jöttek a mérkőzésekre. Amikor például a tizenkét kilométerre lévő Sárbogárdon lejátszottuk a meccset, átmentünk Sárszentmiklósra, mert két mérkőzést rendeztek egy nap alatt. Utána pedig a kanálisban megfürödtünk.

– Akkor már javában közeledett a front. A második világháború eseményeire miként emlékszik vissza?

– Borzasztó volt. Amikor közeledtek a szovjetek, az egész falut körbe aknásították a németek, a lakosságot pedig kitelepítették Hardra és Németkérre. A németek engem is elvittek tizenkét évesen a aknát telepíteni és lövészárkot ásni, ott dolgoztam a Cece előtti területen. Nagyon sokan aknára léptek és meghaltak, a jóbarátom, a Bíró Laci is így járt szegény. Rettenetes napokat éltünk. Csak egy táskával tudtunk útnak indulni, és amikor három hónap múlva visszajöhettünk, azt láttuk, hogy az egész falu ki van rabolva, a mi üzletünk is. Mindent elvittek és mindent tönkretettek a szovjetek. Abban az időben kazalba tették a kukoricát, amolyan sátrakat készítettek, a lányokat és az asszonyokat oda bújtatták el. A menyecskék öregasszonynak öltöztek és elmaszkírozták magukat, de így is többeket megerőszakoltak. Amikor a németek visszavonultak, minden hidat felrobbantottak a Sión és a Sárvízen, ezért aztán az oroszok pontonhidat építtettek velünk, gyerekekkel is. Miután édesapámnak elvették az üzletét, csak kiszolgáló lehetett: ő 87 éves korában, 1987-ben halt meg. A családi házunk, a szülőházam még mindig áll Cecén. A nagyközség alapításának 800 éves jubileumán Illyés Gyulával együtt díszpolgárnak neveztek ki és egy állandó kiállítás is látható ott a Móré családról. Aki ezt elolvassa, annak jó szívvel ajánlom a megtekintését, mert minden ott szerepel, hosszú labdarúgó életemről számol be, hiszen a bejártam a világot Svédországtól Brazílián át Ausztráliáig. Köszönhető a lábamnak, hogy jól fociztam és hála az Istennek sikeresnek bizonyultam. Nem tudom, a Jóisten miért áldott meg a tehetséggel, de a futball iránti szeretetet biztosan drága édesapámtól örököltem.

– Miként lehet ezt a hihetetlen pályafutást dióhéjban összefoglalni?

– Cecéről Székesfehérvárra kerültem, ott is jól játszottam, aztán Budapestre mentem, ahol 1949-től 1952-ig az MTK labdarúgója lettem. Közben három évig tudósítottam az akkoriban Népsportnak hívott sportnapilapnak, 1951-től 1954-ig pedig férfi divatmodellként dolgoztam, jó megjelenésem volt, ebből a szempontból is sokat köszönhettem az állandó sportnak. Egyszer a svéd nagykövetség kereskedelmi osztályán népszerűsítettünk a magyarországi ruházatot, és nekem nagyon megtetszettek a gyönyörű, szőke svéd lányok. Valószínűleg ez is szerepet játszott későbbi a döntésemben, abban, hogy a disszidálás után Svédországban telepedtem le. A Budapesti Építőknél futballoztam – onnan menekültem el nyugatra. Már 1956 decemberében Svédországban voltam, de egy évre eltiltott a Magyar Labdarúgó Szövetség. A másodosztályban kezdtem focizni, 1957-58-ban megnyertük a svéd bajnokságot, és utána Belgiumban folytattam a labdarúgást. Onnan az újpesti Várnai Lali hívott el az ausztráliai Melbourne-be, ahol az első osztályú bajnokságban vele játszottam, az ausztrál ligában a második, majd a harmadik helyen végeztünk.

– Milyen körülmények között ismerte meg a feleségét?

– Kalandot kerestem ezért hajóval mentem, harminchárom napos út volt Németországból. Melbourne felé az óceánjáró hajón találkoztam egy emigráló német családdal, és a hozzájuk tartozó lánnyal, Krisztinával. Már ott a hajón eljegyeztem, a mennyasszonyom lett, mire partot értünk. Ez áprilisban történt, 1961 októberében esküdtünk meg a melbourne-i református templomban, egy magyar lelkipásztor adott össze minket. Krisztina 2009-ben halt meg Svédországban. Három és fél évet éltünk Ausztráliában, 1965-ben visszatértem Svédországba. Negyven évig különböző svéd futball csapatokat irányítottam, miközben folyamatosan tovább képeztem magam és megszereztem a legmagasabb szintű edzői okleveleket. Többek között játékosom volt Sven-Göran Eriksson, aki a 2000-es években szövetségi kapitánya lett például az angol válogatottnak is. A halála előtt egy héttel beszéltem vele, azt mondta: „Mester, még találkozunk!”. De nem így lett. Több honfitársammal együtt letettük a korszerű svéd futball alapjait, ezért szeretet és megbecsülés övezett. És ez most is így van. Amikor 2005-ben a Svéd Labdarúgó Szövetség százéves lett, kitüntettek a Sportszolgálati Érem arany fokozatával. Svédországban két fiam született, az idők során öt unokával és két dédunokával örvendeztettek meg. De akik sajnos pont annyit tudnak magyarul, mint te svédül. Az egyik fiam huszonöt esztendeig a svéd légierőnél szolgált, egy Gripen vadászgéppel repült, ötven évesen ment nyugdíjba a hadseregtől. Mindig előre elmondta, mikor szállnak fel, és amikor a város, Sodertalje fölé ért, megbillentette a szárnyakat és tett egy kört. A másik fiam pedig nagyon jó kézilabda kapus lett, neki most egy fittnesz szalonja van. Jelenleg Edit párommal, félig Svédországban, félig Magyarországon, Pápán és Budapesten élek. Én Svédországnak és a labdarúgásnak nagyon sokat köszönhetek, de soha nem felejtettem el Cecét, a szülőfalumat, ahol a felmenőim, még a dédnagyszüleim is a helyi temetőben nyugodnak.  

– Forgassuk még egy kicsit vissza az idő kerekét: az 1956-os szabadságharcban való részvétele miatt szökött nyugatra?  

– Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Jogi Karára jártam, amikor kitört a forradalom. Az egyetemi könyvtárban készültem a doktori disszertációmra, amikor október 23-án délután csatlakoztam a Műegyetemistákhoz. Mentünk a térre, meghallgattuk a Talpra magyart, estére pedig már a Magyar Rádiónál voltunk. A Kilián laktanyában kaptuk meg körülbelül este 11 órakor a fegyvereket és utána már harcoltunk. Egy cecei barátomat, Bali Imrének hívták, a Kossuth téren, a Parlamentnél mellettem lőtték agyon. Közvetlenül mellettem állt, csak a Jóistennek köszönhetem, hogy engem nem találtak el. Négyen vittük ki a koporsóját a cecei temetőbe, én tartottam az egyik sarkát, aztán ott beszédet mondtam, de haza már nem mehettem, mert értesítettek, hogy otthon várnak az ávósok. Egy tejeskocsival menekítettek ki Cecéről, utána egy ideig Budapesten bujkáltam, mert a ronda kommunisták el akartak kapni. Novemberben jutottam ki Ausztriába, a hónap végén pedig már Svédországban voltam.  

– Térjünk vissza a mához: sokat hallani arról, hogy tarthatatlan a helyzet az illegális migráció miatt Svédországban. Valóban?

– Főként a nagyvárosokban van nagy baj, de most már a svédek is kezdenek felébredni. Eleinte mindenkit befogadtak, először jött egy asszony egy gyerekkel, de utána fokozatosan megérkezett mindenki, még a nagypapa és a nagymama is. Akadnak fodrászok, ruhatisztítók és vendéglátósok közöttük, de senki nem akar gyárban dolgozni. A kormány most megszigorította bevándorlást, de szerintem már későn.

– Részt vett idén az ötvenhatos megemlékezéseken?

– Igen, de beszédet már nem tartottam, csak gyertyát gyújtottam és visszagondoltam a barátaimra, akik mellettem haltak meg. Borzasztó volt.

– Itt a székesfehérvári Olimpiai Emlékmű mellett ki jut először eszébe azokról, akiknek a neve itt aranybetűkkel szerepel?

– Puskás Öcsi, mert ellene játszottam az utolsó mérkőzésemet 1956 október elején. A Budapesti Építők labdarúgója voltam, és a Svédország ellen készülő magyar válogatott velünk játszotta le villanyfény mellett a Latorca utcában az egyik edzőmeccsét. Ott csinálták meg először a világítást. Amikor Öcsi berúgta a gólt, kivette a labdát a hálóból és megmutatta nekem: „Imikém, ezt a labdát jól nézd meg, mert ezzel nem fogsz többet találkozni!” Mindig tartottuk a kapcsolatot, meghívott a hetvenedik születésnapjára is. Nagyon jó ember volt. Az MTK-ban pedig a legjobb barátomnak a Lantos Misit tartottam, akinek az asztaliteniszező Farkas Gizi volt a barátnője, a legcsinosabb nő az országban.  

– Mit szól az Olimpiai Emlékműhöz?   

– Le a kalappal a Kű Lajos előtt, hogy ilyen dolgokat megvalósít, becsüljék meg jól érte. De folytatom: a Papp Lacihoz ugyancsak baráti viszony fűzött, kétszer járt nálam Svédországban és még focizott is velünk. Kiváló embernek ismertem őt is.

– Az 1952-es Helsinki Olimpiára miként emlékszik vissza?  

– Az nagyon nagy ünnep lett Magyarországon, pedig csak rádióból lehetett hallgatni a híreket, onnan tudtunk az eredményekről.

– Eszébe jut néha, mi lett volna, ha Magyarországon marad?

– Nem élnék, mert akkor engem nagyon kerestek, hiszen fegyver volt a kezemben és harcoltam. Emlékszem, a Vörösmarty téren állt egy kávézó, oda jártunk vécére és mosakodni, aztán mentünk vissza és folytattuk a küzdelmet. Micsoda világ volt, te gyerek!