Folyamatos sikerélmény – Interjú a Pro Theatro-díjas Matuz Jánossal

A falon plakátok, azokról a nagyszabású előadásokról (Bojtárból tündérkirály, Tündérhon vándorai Lúdas Matyi), amelyeket többszáz gyerek az ő irányításával adott elő a nagyszínpadon, illetve ezek kisebb, válogatott szereposztású változatairól a Pelikán Kamaraszínházban (János vitéz, Tündérhon vándorai), valamint a két, Pelikánban, színészekkel rendezett, általa írt, dramatizált mesejátékról (Kincsek szigete, Momo). De nem „csak” ezek fűződnek a nevéhez. Hanem – a teljesség igénye nélkül – a város ünnepeihez kapcsolódó utcaszínházi bemutatók, gorsiumi darabok, a koronázási szertartásjáték szövege és dramaturgiája.

- A díj méltatásában szerepel a közösségépítés, a fiatalok bevonása. Belső indíttatásból fakad ez az érdeklődés, ilyen típusú ember?

- Nehéz kérdés, én is próbálok rá magyarázatot találni. Már csak azért is, mert magánemberként rám ez kevésbé jellemző. Amikor viszont színházba kerülök, olyan hatással vagyunk egymásra, mint az élesztő és a must. Azonnal elkezdek nyüzsögni, és valamiféle közösségben gondolkodni. Megjegyzem, a színház alapvetően éppen ezt szolgálja, az a műfaj, amely ütőképes, jól működő közösségeket teremthet.

- Többnyire fiatalokkal, diákokkal foglalkozik. Nem könnyű vállalás.

- Magyar-német szakos tanári diplomám is van, ez inkább tehát a pedagógusi énemből fakad. Nagyon szeretek fiatalokkal foglalkozni. Részben az érintetlenségük, fogékonyságuk miatt, részben pedig azért, mert magam is megtapasztaltam, milyen fontos, ha egy diákot életének ebben az időszakában jó impulzusok érik. Hozzá kell tennem, a fehérvári iskolákkal való kapcsolatomban egyfajta evolúció ment végbe. Amikor 2012-ben megérkeztünk Fehérvárra, én magam kerestem fel az intézményeket. Bejelentkeztem, elmondtam, mit akarok. Nem azt mondom, hogy furcsán néztek rám, meg is jegyezték, hogy mindez nagyon szép, Matuz úr, örülünk, hogy itt van, de az elmúlt évek kellettek hozzá, hogy már az iskolák keresnek engem. Megtapasztalták, hogy a közösségépítés, -teremtés, ami a közreműködésemmel zajlik, nemcsak a diákoknak tesz jót, hanem a pedagógusoknak is.

- Végül is azt csinálja, amit szeret. Színházat, az ünnepi megemlékezésekkel is.

- Minden színház, és én nem tudok tőle elvonatkoztatva dolgozni. Univerzális közvetítő műfajnak tartom, a leghatékonyabbnak a kapcsolatok kialakításában, a közösségépítésben. Amikor egy ismeretlen csapattal elkezdek foglalkozni, az első találkozáson a jó, hagyjuk már kifejezés ül a gyerekek arcán. A harmadik találkozáson már más szinten működik a történet, az ötödiktől pedig hiányzik nekik a dolog, kérdezik, mikor találkozunk ismét. Ebben a műfajban én folyamatosan emberi és szakmai sikerélményt élek meg, és ez a hétköznapjaimban is nagyon fontos számomra.

- Ezt a díjat egyfajta visszaigazolásként éli meg?

- Amikor átvettem, azt mondtam a polgármester úrnak, hogy korán történt, nekem ezt a díjat tíz év múlva kellett volna megkapnom, amikor már teljesen nyilvánvalóak az eredmények. Megelőlegezett elismerésnek tartom tehát, mert egy olyan színházban dolgozom, ahol rajtam kívül legalább tíz ember megkaphatta volna a díjat az idén. Másfelől mérhetetlenül büszke vagyok rá, mert Fehérváron nagyon szépen, figyelmesen adják a díjakat. Ráadásul folyamatosan kapom a gratulációkat, az utcánkban is, ahol élünk, és azt vettem észre, hogy a jó érzés, az öröm azóta sem múlik.

- A koronázási szertartásjátékok egyik szerzője és dramaturgja. Nagy előkészületeket, hosszas kutatást igényelnek ezek az előadások?

- Azt szoktam mondani erre, hogy olyan vagyok, mint egy bányász. Megyek előre egy sötét járatban, a fejemen egy bányászlámpával. Amit a lámpa fénye bevilágít, azt nagyon jól látom, az összes többi, mögöttem és mellettem a merő sötétség. Ebből a vékony világból kell megsejteni, kiválasztani az adott királynak, kornak valami olyan, a színpad számára érdekes szeletét, ami a rendező képzeletét felgyújtja. Igen, nagyon komoly előkészületeket igényel, fél évig írjuk. Általában a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárába szoktam feljárni, és igyekszem mindent elolvasni, ami az adott témában fellelhető. Aztán ebből az anyagból kell lepárolni és megálmodni egy olyan szöveget, ami beszélhető. Rendkívül érdekes nyelvezet ez, és rájöttünk Szikora Jánossal, hogy a koronázási darabokat más színpadon nem is tudnánk megismételni, csak Fehérváron, az emlékhelyen.

- Öt nyelven beszél, írt sikeres filmforgatókönyvet is, tanított, dramaturgiából doktorált. Bevonulhatna egy szobába is, írogathatna, fordításokat vállalhatna.

- Megtehetném, más kérdés, hogy én nagyon sok mindent csinálok egyszerre, és ha egyetlenbe kezdenék bele, nagyon hamar beleunnék. Több mindennel kell foglalkoznom egyszerre. Erre találta ki Szikora nekem a művészeti intendáns titulust, ilyen több nincs is az ország többi színházában. Mint ahogy nincs még egy olyan színház az országban, mint a fehérvári, ami ilyen sokfajta, sokrétű programot bonyolít egyszerre. Én ebben rendkívül jól érzem magam, tökéletesen kielégít. Igaz, másra már nem nagyon marad energiám, az élet megeszi az időt is, de ezt örömmel viselem. És igen, sok mindent tanultam, elvégeztem életemben, voltam docens Szolnokon, elindítottam ott drámatagozatot, sikeres filmforgatókönyvet írtam, a szabad művészetek doktora lettem a színművészetin, és úgy alakult, hogy az, amit az elmúlt 40 évben csináltam, az Fehérváron áll össze.

- Amikor korábban beszélgettünk, említette, hogy nagyon megragadta ez a város. Úgy tudom, azóta állandó lakosa is lett.

- Igen, most már állandó lakcímem van Fehérváron. Végleg hazatértem. Fontos ez nekem, mert egész életemben két dolog befolyásolta a döntéseimet. Az egyik az, hogy a családom velem lakjon, a másik, hogy abban a városban éljek, ahol dolgozom. Mert igaz, hogy a mi életünk, a dramaturgé és a rendezőé is, vándorélet, de nekem ez nem megy. Jelentem, felsővárosi polgár lettem, és nagyon megszerettem ezt a városrészt. Most olyan minőségű az életem, ami mérhetetlenül inspirál.

- Ebben az évadban milyen feladatai, tervei vannak?

- Februárban lesz a Toldi bemutatója, rekordszámú, 13 iskola jelentkezett, több mint 400 gyerek vesz részt a monstre produkcióban. II. Andrást koronázzuk majd az emlékhelyen. Megvan a felkérésem a Floralia játékra, a gorsiumi tavaszi előadásra. Az október 23-i városi ünnepet csinálom, és beadtam a városházára a március 15-i rendezvény tervezetét. A Pelikánban az idén nem dolgozom, de szeretném a körülöttem levő diákcsoportot egyben tartani. Nekik rendezek majd egy ifjúsági darabot.