Az Árpád kori fémművesek tudása ma is elismerésre méltó

Az előadás érdekessége abban rejlett, hogy többek között olyan, mindenki által jól ismert tárgyak is új megvilágításba kerültek, amelyeket mindannyian jól ismerünk. Így szó volt a magyar koronázási ékszerek közül a koronáról, a palástról és az országalmáról is. Az új megvilágítás azt jelentette, hogy a tárgyakat az őket készítő ötvösök, kovácsok, bronzöntők és ónművesek szemszögéből, a készítés fogásait és rejtelmeit középpontba helyezve ismerhették meg az érdeklődők.

Az Árpád-korban dolgozó fémművesek munkájának emlékeit olyan tárgyak őrzik, mint például a cserépfúvókák, fogók, kalapácsok, ötvösszerszámok, és a kohók nyomai. Bár ezek közül a vasból készült tárgyak erősen megromlottak az idők folyamán a föld alatt, és a domboldalakba vájt, kohónak használt üregek sem túlságosan árulkodók, az ásatások során előkerült királyi, egyházi és használati tárgyaknak, valamint a kísérleti régészetnek köszönhetően mégis sokat elárulnak a régmúlt időkről.

Technikák akkor és most

Az ékszereket, pecsétnyomókat, pénzérméket, püspöki süvegeket, harangokat és olyan hétköznapi tárgyakat, mint az övcsatot vizsgálva kijelenthető, hogy a korai, sokszor kezdetleges eszközökkel is olyan bravúros technikai megoldásokat alkalmaztak a fémművesek a 11–14. században, amelyeknek ma is csodájára járnak szakemberek is. Ezek között számos olyan tárgy is van, amelyek elkészítésének apró fogásait a maiak nem ismerik, a tárgy egyes részleteit a modern technológiával sem sikerült tökéletesen leutánozni. Az egyik ilyen az úgynevezett Monomachos-korona, amely lemezből domborított, külső oldalán apró zománcképekkel. Ha már a technikánál tartunk, mint kiderült, abban az időben már tudtak aranyfüstöt – leheletvékony aranylemezt – kalapálni. Ugyancsak használták a dróthúzás technikáját, amely azt jelenti, hogy például az aranyszálat egyre kisebb lyukakon húzták át, amitől az egyre vékonyabb lett. Nem volt könnyű folyamat, hiszen húzás közben nem lehetett a műveletet megszakítani, hogy a szál ne törjön meg. Márpedig egy-egy szál nem néhány centiméter, hanem akár több tíz méter hosszú is volt. Aztán ott vannak a különböző drágakövek, amelyeket foglalatba helyezve rögzítettek koronákra, egyházi és királyi dísztárgyakra. A magyar Szent Koronán szalagos és karmos foglalatot is használtak. Ám az a tárgy, amelyen minden, abban a korban használt és ismert technikai tudás és fogás – higgyék el, számos ilyen volt – megfigyelhető, a Gizella-kereszt. Elkészítése nagy felkészültséget igényelt.

Érdemes még szót ejteni a fémfonalakról, amelyből a kor Európájában 60 fajtát különböztettek meg. Az érdekesség kedvéért most csak a magyar koronázási paláston használt aranyfonalról írnék, amelyből 16 kilométer hosszút használtak fel. Az aranyfonál 0,33 milliméter átmérőjű, selyembélfonál köré csavart aranyszálból – hajszálvékonyra húzott, hengerített szál – készült. Gondolják el, milyen vékony aranyszálat kellett készíteni ahhoz, hogy a kész fonál is csak 0,33 milliméter vastagságú legyen! Az aranyfonalat aztán nem ráhímezték a palástra, hanem leöltötték a textilre. További érdekesség, hogy ehhez a 16 kilométer aranyfonálhoz 2 kilogramm aranyat használtak, amelyből 48 kilométer drótot húztak.

Az előadó azt is kiemelte, fenti tárgyak esetében sok esetben összefolytak a mesterségek, hiszen egy kövekkel gazdagon díszített püspöki süveg elkészítése legalább annyira volt ötvös-, mint textilmunka.

Végül essék pár szó az alapanyagokról is. Kezdetben, ami aranynak látszott, az valóban aranyból is készült. Később azonban az ezüstöt aranyozták és a bronzot ezüstözték a látvány elérése érdekében. Ez nem csak a hétköznapi ékszerek, de a királyi és egyházi tárgyak esetében is megfigyelhető volt.