Üzenet a Magyar Széppróza Napjára

Jó döntés volt, hiszen van a költészetnek is napja (április 11-én, József Attila születésnapján), miként a magyar drámának is jutott egy emléknap, szeptember 21-én (annak emlékére, hogy 1883-ban ezen a napon mutatták be Az ember tragédiáját a Nemzeti Színházban.) Jókai, Madách, József Attila. Egyébként sem rossz névsor…

Szóval örülhetünk az újabb szülöttnek, hiszen egy ilyen emléknap mindig jó alkalom arra, hogy az ünnep tárgyára irányítsuk figyelmünket. (Mellesleg elképesztő számban vannak hasonló napok minden évben. Csak néhány példa februárból: a Tisza élővilágának emléknapja, a szerzetesek világnapja, rákellenes világnap, a betegek világnapja, az epilepszia világnapja, nemzetközi anyanyelvi nap vagy éppen az idegenvezetők napja…)

A szépprózára, a regényre, a novellára is fontos figyelnünk, hiszen éppen Jókai és számos más klasszikus szerző ürügyén sok a vita manapság arról, hogy taníthatók-e, olvashatók-e a magyar irodalom, egykor oly népszerű művei. Sokan gondolják avíttnak, ma már nehezen követhetőnek a 20. század előtti, vagy éppen annak a századnak elején született olvasmányokat. Szomorú, hogy ez így van, és azt hiszem, hogy – persze tudomásul véve legújabb korunk technikai vagy éppen népbutítási tendenciáit – nem mondhatunk le az értékőrzésről, az „őrzőkhöz intett” figyelmeztetésről.

Hiszen jó volna hinni abban, hogy a gyerekek esti meséje nem halt ki, miközben szép emlékeket őrzünk anyánk hajdani, elalvásunk előtti, szellemi felénk fordulásáról, vagy éppen a tanító néni régi-régi meséiről. Aztán persze faltuk az indiánregényeket vagy Verne könyveit (hogy most ne csak a magyar prózából idézzek példákat). És később megismerkedhettünk a klasszikusokkal. Akkoriban, ha nem is olvastunk el minden kötelezőt, azért Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Móricz vagy éppen Molnár Ferenc fogyasztható és élvezhető volt számunkra. Később ugyancsak nagy élvezettel olvasta az ember Déry Tibor, Esterházy Péter, Ottlik Géza, Mészöly Miklós, Sánta Ferenc, Tamás Menyhért vagy Örkény István stílusformáló és újító kísérleteit, vagy éppen Lázár Ervin tündéri epikáját.

Azóta persze nagyot fordult a világ, mást olvasnak (ha egyáltalán olvasnak, és tudnak olvasni…) a gyerekek, a fiatalok és a felnőttek. Nem kell kárhoztatni a mai műveket sem, beleértve az utóbbi korszak legnagyobb kasszasikereit is, hogy csak a Harry Pottert említsem. (Van iskola, ahol Rowling műve a kötelező olvasmány.)

Ám akkor sem feledhetem, hogy például Németh László világirodalmilag is jelentős regényei az egyetemes és magyar kultúra kitörölhetetlen remekei. S ahogy az Iszony végén Kárász Nelli rádöbben arra, hogy kislánya, Zsuzsika „egy darab, rám bízott emberiség”, ez bizony katartikus pillanat. Vagy az Irgalom utolsó lapján a regény orvostanhallgató főhősnője, Kertész Ágnes így vall: „…a nagy emberiséget húzta volna mellére – a sánta emberiséget, amelynek hitet kell adni, hogy futni tud, s a lábára is vigyázni közben, hogy sántaságába bele ne gabalyodjék.” Gyönyörű, ma is érvényes erkölcsi program!

Hiszen a széppróza legjobbjai ilyen pillanatokkal (is) ajándékozzák meg az olvasót. És milyen jellemző, hogy a mi nyelvünkön ott a „szép” szó a „próza” előtt. Mint ahogy szépirodalomról beszélünk. Az angol például nem mondja, hogy „nice literature”, de az orosz sem, hogy „kraszívaja lityeratura… Igaz, anyánkat és anyanyelvünket is csak mi nevezzük édesnek!

Folytatván a valóban szép irodalom és írók példáját, persze hogy eszünkbe jut a Fehérvár krónikásaiként is említhető Jávor Ottó és Sobor Antal, a Bodajkon, a második világháború idején játszódó Csepp a tengerben című regény szerzője, Jankovich Ferenc, aki híres, Mátyás királyról szóló történelmi regényeivel is ott van a magyar irodalom halhatatlanjai között. Vagy kortársaink közül a dunaújvárosi Kálnay Adél, aki lírával átszőtt szépprózájával arat sikereket. Hasonlóképpen Heiter Tamás, aki költőként indult, ám most nagyszabású regénykísérletén dolgozik. László Zsoltot is költőnek ismertük meg, de újabban inkább kisprózát ír. Hétfőn a Vörösmarty Társaság ünnepi felolvasóestjén többen is részt vettek a helyiek közül, jelezvén, hogy a széppróza mifelénk is hoz termést.

És milyen öröm, hogy Sobor Antal jeles kisregényéből, a Perelj, Uramból Román Károly drámát teremtett, és az előadást Szikora János rendezte a Vörösmarty Színházban. Az pedig gyönyörű ráadás, hogy a darabot a Nemzeti Színház is bemutatja március 14-én!

Így ölelkezik egymásba a regionalitás és az egyetemesség, akkor, ha a szűkebb hazában élő író saját körein túllépve alkot remekművet. Él tehát a magyar széppróza, és azért mindig van remény!