Korokon átívelő küzdelem: Fehérváron is bemutatták Szegedi Csaba könyvét

Szegedi Csaba festőművész, illetve kolorista. Utóbbi megnevezés arra utal, hogy alkotásmódjában előtérbe helyezi a színeket, az azokkal való megjelenítést a vonallal, a formával szemben.

Az alkotó 1985-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán. Külföldi ösztöndíjak, tapasztalatok után 2001 óta a Magyar Iparművészeti Egyetem (ma Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) tanára. Itt szerezte meg a Szabad Művészetek Doktora (DLA) tudományos fokozatot is, amelynek szerepe van abban, hogy létrejött az a könyv, amelyről írásunk is szól. Szegedi Csaba egyéb művészeti szervezetek mellett tagja a Székesfehérvári Művészek Társaságának, Fejér megyei Prima-díjat is nyert, legutóbb, 2016-ban pedig a Római Magyar Akadémia Képzőművészeti ösztöndíjának köszönhetően alkothatott. Számos csoportos és egyéni kiállítást tudhat maga mögött, a Pelikán Galériában legutóbb Flow címmel mutatta be képeit. A tárlathoz könyvbemutató is kapcsolódott, mivel az alkotó Világ-nézet (A képről mint a sík küzdelméről a térrel) címmel friss kötetet adott ki. Erről beszélgettünk.

– A térábrázolás problematikája régóta foglalkoztat. Lényegében 9-10 éves koromtól kezdve érzékelem, milyen ellentmondás az, hogy a térben lévő tárgyakat, személyeket síkban kell ábrázolni. A Moholy-Nagy Egyetemen végül ebben a témában doktoráltam, s a különböző korokra jellemző térábrázolási módszereket dolgoztam föl. Vizsgáltam, milyen okok húzódnak meg ezek mögött, és a jellemzőket visszavezettem a mindenkori világnézetre. Mindenki ismeri például az egyiptomiak kiteregetett ábrázolásait, amikor a mellkas szemből, a fej oldalról, a szem szemből jelenik meg a képsíkban. Ez jellemző a perzsa vagy a prekolumbián kultúrára is. Náluk az volt a lényeg, hogy az adott tárgyat, élőlényt a maga valójában ábrázolják, ne csupán egy nézetből.

– A mi mai, európai látásmódunk egynézőpontú, individuális látásmódot tükröz, amely a reneszánszban alakult ki. A könyvemben e világnézetekről értekezem, és feldolgozom a különböző ábrázolási módszereket, köztük a geometriai térábrázolási eljárásokat. A leginkább nóvumjellegű, hogy ezeken túllépve leírom a görbült vonalú perspektívák eljárását is, amelyek sokkal szélesebb látómezőt mutathatnak meg. Szó esik a hengeres és a gömb panorámaképről is. Ma ezek egyre elterjedtebbek, hiszen számítógéppel, telefonnal is létrehozhatók – engedett betekintést a tartalomba Szegedi Csaba, aki nem csupán a szakmának szánja könyvét.

– Úgy gondolom, hogy a tartalom a festőknek, a művészetet tanuló diákoknak, a művészettörténészeknek, az építészeknek is érdekes lehet. Az előszót Beke László művészettörténész írta, aki – miután elküldtem neki a könyvem –, ismeretlenül is azt mondta, hogy jó ügyről van szó.

Szegedi Csaba maga is – újra és újra – megvívja küzdelmét a térrel, amikor festményein ábrázol. Nála a színek az elsődlegesek, ám azoknak is van térhatásuk. Egy piros és egy kobaltkék közül például az előbbi tűnik közelebbinek, kiemelkedik a képből. Amikor 2009-ben megvédte a doktoriját, akkor építészeti témájú képeket festett. New York-i ösztöndíjasként városképekkel dolgozta föl a térábrázolási módszereket. Azóta viszont másként alkot, s ez a forma látszólag ellentmondásban van az általa leírtakkal, vagyis azzal, hogy a kép térábrázolás. Ám a 20. században a művészek lemondtak a reneszánsz óta uralkodó irányzatról, módszerről, és a festészet az avantgárd óta saját magára koncentrál. Vagyis, a képsík vált fontossá – fogalmazott a művész.

A Flow című sorozatának festményei is dimenziókkal foglalkoznak. A vízszintes, egymáson áttűnő, elmosódó sávokkal azt érzékelteti, hogy az életünkben és a tudatunkban is sokféle réteg rakódik le, fedi egymást. Ezek hol eltűnnek, hol előkerülnek, mi pedig ott vagyunk ebben a folyamatban, áramlatban, vagyis a flow-ban.