Gyönyörű zene és lelki útravaló Mókuséktól

A két zenész Bakonyi István irodalomtörténész meghívására mesélt magáról és megismerkedésükről, barátságukról, zenei együttműködésükről a Királykút Emlékházban. A tősgyökeres fehérvári Cserta Balázs otthonról hozta a zene szeretetét, hiszen édesapja és bátyja is zenél, ám ők nem váltak professzionálissá. Balázs viszont kiemelkedően ügyesen klarinétozott, s ez meg is alapozta jövőjét, idővel a fúvós hangszerek mesterévé vált. Jelenleg a Hermann László Zeneművészeti Szakgimnázium és AMI-ben, valamint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen tanít, és számos zenei formációban működik közre, egyfolytában fellépésekre jár, vagy pedig otthon dolgozik valamin.

Szirtes Edina – művésznevén Mókus – kecskeméti származású, s tudható, hogy első mesejáték-muzsikáját hétévesen komponálta. Végül hegedűművész-diplomát szerzett, mára pedig a világzene egyik legjelentősebb hazai képviselője lett. Énekel, hegedül és zenét szerez, az elmúlt két évben neki köszönhető például a Koronázási szertartásjáték zenéje is. Ám ez csak egy azon fehérvári vagy környékbeli produkciók közül, amelyekhez – Cserta Balázsnak is köszönhetően – köze van. A két alkotó rendszeresen dolgozik együtt, számíthatnak egymásra – erősítették meg a zenés, beszélgetős esten, ahol elhangzott még sok minden más is.

Edina beszélt például arról, hogy Bartók-mániás, nagyon szereti azt a rendszert, ami fölfedezhető híres zeneszerzőnk muzsikájában. Egyébként zenei mindenevő, csak a country és a kemény metál az, ami távolabb áll tőle. Balázs – szokásához híven – kevesebbet beszélt, teret engedett Mókusnak. Azt viszont fölidézte, hogyan ismerkedtek meg annak idején a Tisza partján. A viccesen romantikus sztori szerint egy rádiójáték felvételére készültek, s Balázs az egyik alkotóval megismerkedve várakozott a harmadik valakire, aki egyszer csak az esős idő miatt csúszóssá vált Tisza-parton nadrágféken érkezett meg elé, a vízpartra… Ő volt Edina. Innen, valamikor 2006 környékéről datálható a kapcsolat, s a találkozás után nem sokkal meg is alakult Balázs részvételével Mókus zenekara, a Fabula Rasa.

A színházi jelenlét, munka zeneszerzői álmainak netovábbja – vallotta be Edina. A munkát a Szegedi Kortárs Balettnél kezdte, számukra írt zenét, majd több kortárs társulat is megbízta. A Koronázási szertartásjátékra Márta Istvánnal együtt kérték föl, ám most már csak ő felel a zeneszerzésért. Az idei produkció mostanság kezd körvonalazódni, így Mókus várja a részleteket.

Az esten több megzenésített vers is elhangzott, például Pilinszkytől, Nagy Lászlótól, Lackfi Jánostól, csodálatos, le nem írható tolmácsolásban. Mókust zenélés és éneklés közben muszáj látni, annyira kifejezőek a mozdulatai, annyira érezni, hogy átáramlik rajta mindaz, amiről énekel.

Az általa választott versek kifejezik az érzéseit, megfogalmazzák, amit ő aztán kiénekel magából – fogalmazott, hozzátéve: számtalanszor tapasztalta, hogy a vers, a gondolat megmenti a lelket. „Azért kezdtem el énekelni, mert nem tudtam elmondani, ami belül van.”

Gyönyörű mondatok lebegtek még a királykúti térben aznap, s gyönyörű zene szólt. Búcsúzásképpen Mókus zárszó helyett azt mondta: „Nem hiszek a zárásban, csak nyitás van, akár a saját életünkre vonatkoztatva is.” Így, így…