Pompás előadás, magabiztos profizmus az Alba Regia Szimfonikus Zenekartól

Az idei Farkas Ferenc-bérlet záróhangversenyének első félidejében két ritkán hallható kompozíció hangzott el: Aaron Copland 1943–44-ben készült zenekari műve, az Appalachian Spring (Tavasz az Appalache-hegységben) szvitverziója után Nino Rota harsonaversenyét hallhattuk a brit harsonaművész, Ian Bousfield szólójával. A szünet után Brahms 1. (c-moll) szimfóniáját játszotta az Alba Regia Szimfonikus Zenekar, Halász Péter vezényletével.

Bevallom őszintén, soha nem értettem teljesen az amerikai zeneszerzés egyik meghatározó alakja, Aaron Copland zenéjének világsikerét, ezért is vártam nagyon egyik legismertebb kompozíciójának székesfehérvári bemutatóját. Nos, a hallottak ezúttal sem győztek meg: a hangulatos kezdés után rövid motívumok parttalan ismételgetésébe torkolló, meglehetősen céltalan darabként hatott az Appalachian Spring. Ugyanakkor őszinte örömmel csodálkozhattunk rá a zenekar szép, gondozott hangzására: különösen is tetszettek a bevezetés meleg és puha vonósszínei.

Nino Rota nevét elsősorban az olasz filmművészet nagy mestereivel, Fellinivel és Zeffirellivel közös munkái kapcsán emlegetjük, az 1911–1979 között élt zeneszerző legismertebb alkotása ugyanakkor Francis Ford Coppola legendás gengszter-trilógiája, a Keresztapa első és második részének zenéje: utóbbiért 1975-ben joggal vehette át az Oscar-díjat. Rota fiatalemberként Rómában, majd Philadelphiában komoly zeneszerzés-tanulmányokat folytatott, s életműve filmzenéin túl számos egyéb kompozíciót is felvonultat, ezek egyike 1966-ban komponált, gyakran játszott C-dúr harsonaversenye.

A ritmikus, olykor kissé groteszk hangot megütő első tételt gyászindulóra emlékeztető második tétel (valódi „filmzenés” középrésszel), majd vidám és mozgalmas finálé követi – nagy rutinnal megírt, invenciózus kompozícióval találkozhattunk. Pompás előadásban: a magabiztos profizmussal, biztos technikával és magvas hangon muzsikáló, a mű iránt hallhatóan rendkívül elkötelezett Ian Bousfield interpretációja annak minden értékét felszínre hozta. A rendkívül szimpatikus, oldottan laza viselkedésű művész (aki a koncerthez kapcsolódóan a zenekar szervezésében sikeres mesterkurzust is tartott) azonnal elnyerte a közönség szimpátiáját: a lelkes vastapsot egy bensőséges hangulatú ráadásdarabbal köszönte meg.

A szünet után felcsendült Brahms-szimfónia a szimfonikus zenekari repertoár egyik alapműve: valamennyi jelentős karmester és zenekar műsorán szerepel, kiváló felvételeinek se szeri, se száma. Nagyon örültem, hogy az Alba Regia Szimfonikus Zenekar programjába is bekerült, hiszen az 1876-ban bemutatott, s azonnal „Beethoven 10. szimfóniájaként” emlegetett mű előadása minden zenekarnak nagy kihívás, ugyanakkor hiteles visszajelzés az aktuális művészi színvonalra nézve. Már a tavalyi Farkas-bérletben adott koncertjén volt alkalmunk meggyőződni róla, hogy Halász Péter kezében jó helyen vannak a repertoárnak ezek a nagy darabjai. Ezúttal is magas színvonalú, inkább a forma egészére, a nagy felületek megmutatására törekvő, jól felépített interpretációban hallhattuk a művet, lendületes tempókkal, a hangzásrétegek világos elválasztásával. A Vörösmarty Színház nézőterét szinte teljesen megtöltő közönség nagy tapssal mondott köszönetet a zenekarnak a szép bérletzáró hangversenyért.