Harmonia Albensis: szentek története elevenedett meg Székesfehérváron

A templomi hangversenyek sorozata idén új helyszínt avatott: a harmadik estnek a székesegyház melletti II. János Pál pápa tér adott otthont. A Szent Anna-kápolna előtti teraszon felépített színpadra ezúttal – a sorozat keretében első alkalommal – egy különleges operaelőadást álmodtak a szervezők, melynek spiritus rectora Selmeczi György Kossuth- és Erkel-díjas zeneszerző-karmester volt.

Ős-operák a templom előtt

Az „Ős-operák” címet kapott produkció az opera előzményeit, a középkori liturgikus drámát és a 14. század itáliai Sacra Rappresentazionéját, valamint a népi kultúra archaikus színjátékait egyaránt megidézte. Nagy apparátust vonultatott fel: Kiss Diána Magdolna, Fekete Gábor, Hajdu Péter, Imre Krisztián, Jenővári Miklós és Kurucz Dániel színművészek, az ARS Oratoria Kamarakórus (karnagyok: Pad Zoltán és Radics Éva), az Alba Regia Szimfonikus Zenekar művészei és az In Medias Brass rézfúvós kvintett alkotta a népes előadói gárdát. A látványtervezők Komesz Borbála és Zubor Kata voltak, az előadást a zeneszerző vezényelte, aki egyben a rendezés feladatát is magára vállalta.

A szereplők körmenetet idéző bevonulása után az első darab Szent Márton, a Savariában (vagyis Szombathelyen) született tours-i püspök életútját dolgozta fel. Műfaját a kórus kommentárjaitól irányított némajátékként határozhatnám meg: a körülbelül negyedórás alkotás mintegy az előjáték funkcióját töltötte be a terjedelmesebb, Spanyolország védőszentje, vagyis Szent Jakab alakját középpontba állító második darabhoz, mely a vértanú apostolnak a középkori Legenda Aureából ismert küzdelmét Hermogenes mágussal, valamint Heródes királlyal való összeütközését és mártíromságát vitte színre.

Előrebocsátom, hogy a művek a témához, a két szent alakjához méltónak, érdekesnek, itt-ott kifejezetten szórakoztatónak bizonyultak – ám komoly műfaji kérdéseket vetettek fel. Az eklektikus (egyházi nép­éneket, barokk kórustételt, népzenét és -táncot, valamint jazz-elemeket egyaránt tartalmazó, a magyar és latin nyelvet keverő) partitúrák perfekt kísérőzeneként funkcionáltak – ám feltétlenül problémásnak vélem, ha egy több mint egy órás előadásból egyetlen motívumot tudok utóbb felidézni, s az is egy Verdi-idézet a Rigolettóból. Más szóval: a zene nem állt helyt önmagáért, heterogenitása ezúttal az opera lényegének, az autonóm, látvány nélkül is működő drámai-zenei egységnek a hiányára mutatott rá. (Különösen is állt ez a Szent Márton-játékra – a Szent Jakab-játék jobban is tetszett, nem utolsósorban azért, mert egy éneklő szereplővel a hallgató könnyebben azonosul, mint egy mégoly jól elénk állított pantomimfigurával.)

Persze gyanítom, hogy Selmeczinek nem mozarti értelemben vett zenés színházi művek komponálása volt ezúttal a célja, de ennek némileg ellentmondva az opera több évszázados arzenálját mozgósította, a szöveg és a zene kapcsolatát konkrét megfelelésekkel (akár Muszorgszkij- és Verdi-idézetekkel) nyomatékosítva, a Szent Jakab-játékot egy műfajszerű fináléval zárva, s általában véve is az énekesekkel és a zenekarral szemben igen magas követelményeket támasztó szólamokat komponálva. Az eszközrendszer professzioná­lis kezelése ezúttal azonban mégsem hozta létre azt a meggyőző eredményt, amit talán sokan vártak.

A díszleteket nélkülöző, ízléses jelmezeket azonban jól alkalmazó, a kórus aktív részvételét igénylő mozgalmas előadás szereplői látható igyekezettel és lelkesedéssel szolgálták az ügyet: az ideális helyszínnek bizonyult templomteret megtöltő közönség nagy tapssal köszönte meg odaadó munkájukat.