Játék az anyaggal és a formákkal – Németh Orsolya négy évtizede készít ékszereket

– Apai nagymamám festő volt, akinek hálószobájában festőállvány állt. Sokáig azt hittem, minden nagymamának ilyen a hálója. Gyerekkoromban olyan társasjátékunk volt, amit ő festett, a babaszobánkba pedig ő készítette a bútorokat és a figurákat. Óvónő édesanyám, aki az ’50-es években nem tudott elhelyezkedni, két évig dolgozott a herendi porcelángyárban, aztán évekig otthon festett, még akkor is, amikor már megadatott neki, hogy óvónőként dolgozzon. Ezek után számomra természetes volt a különféle anyagokkal történő játék, a kísérletezés, a kézműves munka. Hálás vagyok azért, hogy a szüleim engem is hagytak „bütykölni”.

Az első ékszerek

– Akkoriban nem lehetett égethető gyurmát kapni még itthon, viszont unokatestvéremék Norvégiában éltek, tőlük kaptam gyurmakészletet. Apunak meg voltak drótjai, amire rögzíteni lehetett a nyakláncokat, gyűrűket, fülbevalókat. A ’80-as években nem léteztek kreatív boltok, hála istennek, mert így megtanultam szinte mindent megoldani. A minták, formák csak úgy kipattantak a fejemből, rajzoltam, tervezgettem, de sosem másoltam, mindig a saját fantáziám után mentem. Mégsem művészeti pályán indultam el – nagyon szerettem a gyerekeket, édesanyám pedig mindig olyan szeretettel beszélt a munkájáról meg az óvodai élményeiről, hogy én is át akartam élni hasonlókat. Így lettem én is óvónő. Anyu mindig erős, meghatározó példa volt az életemben, ma is azt mondom, szeretnék olyan lenni, mint ő.

A megértett művész

– Azért is választottam az óvodát és nem a művészi pályát, mert sosem tudtam mit kezdeni a meg nem értettséggel és a művészekre jellemző elvontsággal. Az én fejemben művésznek lenni riasztónak tűnt. Én szeretem, ha megértenek, és mindig úgy gondoltam, jó, ha van közöm a valósághoz, a „földhözragadt” dolgokhoz, a mához is. Az évtizedek folyamán azonban több mindent tanultan, néhány éve ötvös-aranyműves képesítést is szereztem.

Gyurmától az öntvényig

– Az évek során alakultak a formák, az anyagok, a munkafolyamat. Ma a tervezés után készül egy pozitív forma viaszból – ehhez kiváló a gyurmás korszakomban megszerzett tapasztalat –, amit szilikonba sütünk. Az így kapott negatív formában, öntvényből készülnek az ékszerek. A munkafolyamatnak ezt a részét egy családi öntő vállalkozás csinálja nekem több mint 20 éve. De ameddig eljutottam az öntvényig, rengeteg anyaggal dolgoztam – fagolyókkal, rézhuzallal, pisztácia­maggal, gyönggyel, de szőttem is.

Egyszóval sokat játszottam a különböző anyagokkal. Az első „komoly” Orsiékszereket drótból hajlítottam – abból az időből jön a csigavonal is. De ahogy a fejemben megszülettek az újabb formák és tervek, más anyagokra volt szükségem, így jutottam el az öntvényig. A folyamatot azonban nem fejlődésnek, inkább változásnak nevezném. Ma már Orsi lányommal dolgozom, akivel remekül kiegészítjük és inspiráljuk egymást. Orsi modern vonalat visz az ékszerekbe és jó, hogy ő máshonnan nézi a darabokat. Ugyanakkor rám figyelve dolgozik, amiért hálás vagyok neki.

A jellegzetes csigavonal

– A mintáim ösztönből jönnek, belülről fakadnak, így a csigavonalat sem terveztem tudatosan soha. Magától jött. Amikor rajzolok, valahogy mindig kézreáll, drótból pedig egy kézenfekvő forma. Csak később szembesültem vele, hogy a csigavonal erős szimbólum, szinte minden kultúra egyik alapmotívuma – élet, víz, termékenység, energia, örvénylés és így tovább. Biztos, hogy nem véletlenül jött elő belőlem. Amúgy is hiszem, hogy minden okkal történik, a „véletlen” dolgok is értelmet nyernek utólag az életben. Az apró történésekből, mozaikdarabokból pedig összeáll a teljes kép.

Szívem szerint

– Rengeteget tanultam az ékszerkészítés által helyzetekről, emberekről, elfogadásról, megnyugvásról, hitről, bizalomról. Megtudtam azt is, számomra kik, mik és milyen sorrendben fontosak az életben. És a legfontosabb: megtanultam, hogy a szívemnek megfelelően kell dolgoznom, hogy önmagam maradhassak.