A könyv és a tánc Stokinger József mindene

Tagja továbbá az Országos Állat- és Természetvédő Egyesületnek, a Magyarok Világszövetségének, a Vörösmarty Társaságnak, az Áron Nagy Lajos Művészetbaráti Körnek és az országos Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesületének.

Polgári családban nőttél fel akkor, amikor nem nézték jó szemmel a polgári családokat…

– Nagyapám molnármester volt, gyermekkorom egy része a malomhoz kötődött, mégpedig a gőzgéppel hajtott köves malomhoz, melynek a kövét a nyári szünetekben még én is éleztem. Nagyapámnak volt bora is, a kimérésébe jöttek az emberek kártyázni, romantikusnak tűnt számomra mindez. Édesapám is molnár volt, de az asztmája miatt nem folytathatta, jó fotós lett belőle, a Videoton Híradó fotósaként dolgozott. Sokat utazott, sok útjára elkísértem. Keresztapám Cegléden élt, a nyári szüneteket ott töltöttük leánytestvéremmel, sok-sok élményt szerezve.

A gyerekek mákonya az édesség, te a kapott pénzeidet nem arra, hanem könyvekre költötted…

– A könyvek szeretetét édesanyámnak köszönhetem, ott ült az ágyam mellett, és minden este mesélt vagy könyvből vagy magától, felidézve régi, meseszerű történeteit. Sokszor kikaptam azért, mert a könyveimet kiszíneztem, vagy rajzoltam abba valamit. A tartalom is megragadott, kiskölyökként a Winnetou, majd fokozatosan más történetek hoztak izgalomba. Az iskolai kötelező olvasmányokban több tanévre előre jártam, a könyvek elvarázsoltak, életfogytig, sok tanulságot adva.

Nyomdász lettél. Miért?

– Nem volt kérdés, hogy nyomdász leszek. Faltam a könyveket, és kíváncsi voltam rá, hogy készülnek ezek? Kéziszedő-tanulóként még kézzel szedtük az ólombetűket, azt a szöveget, amit egy nap alatt szedtünk ki, azzal ma a kis­unokám a számítógépen 5 perc alatt elkészül. A változás elképesztő lett Gutenberg kora óta. Most sajnálom, hogy amikor kiselejtezték a régi gépeket, nem vettem egyet, ma csodás lenne azzal dolgozni. Negyven éve létrehoztam a Kórház nyomdát, hosszú éveken át tettük a dolgunkat, de korábban a Fejér Megyei Hírlapot is segítettem korrektorként.

A másik életre szóló szerelmed a néptánc volt, ugye?

– Bizony, hiszen 1961 óta táncolok, 2001 óta szeniorként. Ma már nem járok próbákra, csak egy-egy nagyobb rendezvényen vagyok ott, legutóbb a Királyi napokon táncoltam, de az egyik csárdában kamara csoportunkkal aktuális táncokat mutatunk be. Tagja voltam irodalmi színpadnak, verseket mondtam, jó volt ezt csinálni, de nem volt akkora tehetségem egyikhez sem, hogy élethivatásként gyakorolhattam volna.

Vőfély is voltál. Bocs a kérdésért, de mondd, mi a különbség a vőfély és a ripacs között…?

– Sok vőfélyt én is ripacsnak tartok, el is ítélem őket. Nagy dolog volt, hogy Kisari Sándorné Papp Kovács Magda magyartanár összegyűjtötte a lakodalmi szokásokat, ez lett a „bibliám”, ebből készültem a vőfély szerepre, a forgatókönyvet mindig odaadom a házasságkötés előtt azoknak, akik felkértek a lakodalmukon való közreműködésre. De szerencsére sok olyan vőfély van, aki tiszteli a hagyományokat, és komolyan veszi a dolgát.

Van két 40+ életkorú gyereked. Nekik mit adtál örökül?

– Sok mindent szerettem volna átadni, de nem minden sikerült. Tudomásul vettem, a gyerekek felnőttek, és élik a saját életüket. Édesapám fényképész volt, és szerette volna, ha én is a fotómasina mögé állva élem életemet. Minden lehetőségem, eszközöm megvolt rá, de nem! Nyomdász lettem, és persze az volt a vágyam, hogy a gyermekeim is azok legyenek, vagy könyvkötők, mert az gyönyörű szakma. Balázs fiam ki is tanulta a mesterség minden csínját-bínját, de másfele vette útját. Nem tudtam megfertőzni őket, a néptáncot sem akarták, egy ideig táncoltak, de aztán odébb táncoltak el. Ebben édesapám is ludas volt, hiszen a sport irányába vitte őket, már apróságokként hurcolta a fiúkat teniszedzésre, versenyekre. Apu „győzött”, mert azóta is teniszeznek, sikerrel, igaz, ma már oktatóként, edzőként vannak jelen a fehér sport világában. Annak azonban örülök, hogy a könyvek szeretete meghatározza a napjaikat, és nem kellett erőltetni, hogy olvassanak. Szerencsére a srácok is olyanok, mint én, ha valamit elhatároznak, azt a lehetőségeikhez képest igyekeznek a legjobban elvégezni. Tudnak küzdeni, és nem csüggednek el, ha nehézségbe ütköznek.