A témák aranybányája: Nagybánya

Az apropó az október közepén megnyílt Ziffer Sándor-kiállítás volt, amely még 2020. február 2-áig látható a galériában. Ziffer Sándor ugyan Egerben született 1880-ban, ám 1906-os első látogatásától kisebb-nagyobb megszakításokkal Nagybányán élt és alkotott 1962-ben bekövetkezett haláláig. Ziffert – sok más művészhez hasonlóan – érzékelhetően elvarázsolta a kisváros, többször megfestette annak emblematikus helyszíneit, épületeit, például a Zazar folyó partját, a Malomárkot, és számos önarcképéről „köszön vissza” a 20. század eleji, jellegzetes nagybányai környezet is.

Ezt mutatta be – sokszor párhuzamot vonva a mai állapotokkal – Várvédő Zsolt antikvárius és galériatulajdonos, aki a tárlat kurátora, Szűcs Erzsébet művészettörténész meghívására érkezett Fehérvárra. Előadását Erzsébet azzal vezette föl, hogy amikor a Ziffer-kiállításra készültek, s Nagybányán jártak, akkor „tátott szájjal” hallgatták Zsolt történeteit. Aztán úgy döntöttek, meghívják a galeristát, tartson virtuális idegenvezetést Nagybányáról.

A bő egy órás, sok vetített képpel illusztrált előadásból kiderült, miért is volt olyan népszerű a bányászváros, és sajnos azt is láthattuk, hogy az eltelt évtizedek során sok minden nem az előnyére változott. Az egykori kedves, színes – de nem csicsás! – házak helyét több esetben semmitmondó, modern épületek vették át, az árnyat adó fák, a parkok kezdenek eltűnni, s egyre több a beton, a lélektelen, szürke tér. Na de azért pozitívumok is vannak, hiszen a helybeli magyarok – így Várvédő Zsolt is – arra törekszenek, hogy megmentsék és megőrizzék a jövőnek azt, amit még lehet.

Az előadó a régi fekete-fehér fotók mellett híres művészek festményeinek reprodukcióin keresztül mutatta be a belvárost és környékét.

Láthattuk például az István Szállót, amely gyönyörű szecessziós épület volt, ám leégett, s 1905-ben kezdték újjáépíteni. Ott van aztán az István-torony, amely egy 14. századi, többi részében elpusztult templom megmaradt tornya, s onnan csodás kilátás nyílik a környékre, és ezt az adottságot a művészek ki is használták. Magát a tornyot kevesen festették, mert nehéz téma: kicsi a tér, ahol áll, s ahhoz képest magas az építmény. Egy Nagy Oszkár-fest­ményen mégis láthattuk.

Jellegzetes volt aztán a régi nagybányai főtér, ahol rendszeresen vásárokat rendeztek. Ez is sokakat ihletett meg, s mi erről Mund Hugo, Tihanyi Lajos, valamint Husovszky János festményeit láthattuk.

Emblematikus épület volt még a malom is s annak környezete, a Malomárok, amely az egyik legtöbbet festett nagybányai motívum. A református templom pedig azért izgalmas, mert annak tornyát egyszer pirosra festették, s ez nagyon jól mutatott a festményeken. Később zöld színt kapott, ám az elmúlt évtizedekben ismét piros lett. Az ott élő magyarok közül sokan mindent megtesznek azért, hogy ez ne is változzon – mesélte Várvédő Zsolt.

Három egymás mellé rakott festmény fotója pedig azt igazolta, mennyire jól mutatott a katolikus templom élénk színű épülete – az akkor szintén piros toronysisakjával – a sajátos stílusban megfestett műveken Ziffer Sándornál, Lanow Máriánál vagy Dénes Valériánál.

Magáról az 1896-ban alakult festőiskoláról is elhangzottak tudnivalók, anekdoták. Például az, hogy egészen 1902-ig, a szabadiskola létrejöttéig pénzért lehetett festészetet tanulni. Ekkortól azonban szó szerint szabaddá vált az alkotás, ingyen folyt a tanítás, s csak azok fizettek minimális összeget, akik nem a szabadban, hanem az épületen belül dolgoztak. Az alapító művészek közül pedig azok, akik Hollósy Simon kiválása után maradtak – Thorma János, Réti István, Ferenczy Károly, Iványi-Grünwald Béla –, elosztották egymás között a „munkabért”, s abból fedezték az albérletüket.

Ziffer Sándor romos, lakatlan, de ma is álló házát láthattuk fotón. Erre nagyon büszke volt, igaz, a vásárláskor átverték, így élete végéig nyögte a költségeket.