Dunaveczki Éva Csepelről a Walt Disney-vel utazva jutott el a dunaújvárosi Csodaországig

– Ez egy mesedarab, minden korosztály számára. A mondanivalóját talán inkább a felnőttek értik igazán. A gyerekeket a látvány és a humorosabb részek ragadják magukkal, az interaktivitást örömmel fogadják – beszélt Éva az előadásról, amelyet gyakran kifejezetten gyerekközönség előtt játszanak.

Mi a rendezői szándék, a mondanivaló?

– A Magyar Táncművészeti Főiskola után dolgoztam itthon az Experidance társulatában, aztán az amerikai Walt Disney-től kaptam egy szerződést. Ez egy világ körüli turné volt. Az Aliz Csodaországban című mese nekem tetszett kiskoromban. Szerettem, mert én nem az a hercegnő típus vagyok, hanem kíváncsi, érdeklődő, nyitott a világra, amilyen Aliz is. Amikor részt vettem ezen a turnén, úgy éreztem magam, mint ő, mert én is belecsöppentem egy számomra ismeretlen, szürreális világba. Annyi minden új dologgal találkoztam! Innen is jött ez az ötlet. Arra asszociáltam, formáltam a nyúl és az óra karakterét, megjelenését, hogy ők az idő megtestesítői… és az idő múlik. Folyamatosan rohanunk, nem állunk meg, nincs öt percünk, hogy elbeszélgessünk a másikkal, mert menni kell tovább. Igenis álljunk meg, merjünk megállni és boldognak lenni! Ez el is hangzik az előadás narrációjában. Éljük meg a pillanatot! Ez az, amit a felnőttek érthetnek meg jobban.

Világ körüli turné? 80 nap alatt?

– Nem, kicsit több volt, két és fél év. Törököktől kezdve amerikaiakig, több nemzetiségű táncművésszel dolgoztam együtt. Jártam Ázsiában, Ausztráliában, Dél-Amerikában.

Mekkora siker volt részt venni egy ekkora produkcióban?

– Úgy gondolom, óriási kiváltság volt, hogy a része lehettem. Szinte hihetetlen, tényleg szürreális, hogy ez megtörténhetett, hogy a munkám során ennyi helyre eljuthattam, és azt csinálhattam, amit szeretek.

Említetted, nem vagy, nem voltál az a hercegnő típus kislányként. Hihetnénk pedig, hogy belőlük lesznek a táncművészek. Nem így van?

– Csepelen, ahol felnőttem, van egy sporttelep, ott ritmikus sportgimnasztika volt és futball. A bátyámat focizni vitték a szüleim, engem sportgimnasztikázni, így egy helyen le lehetett tudni a két gyereket. Nekem ez volt a kezdet, és a mai napig köszönöm, hogy én ezt csinálhattam. Megtanítottak a küzdelemre, a kitartásra, arra, hogy hogyan kell csapatban dolgozni, megosztani a sikert, a kudarcot. Idővel kiderült, hogy a nagyon hajlékonyság adottsága, amit ez a sportág megkövetel, nekem nem adatott meg. Így indultam el a tánc felé... A hip-hoppal kezdtem, és ahogy teltek az évek, bekerültem a Madách Musical Tánciskolába. Az érettségikor mondtam otthon, hogy a Táncművészetire szeretnék menni. Anyukám az felelte, hogy jó, de azért mellette kell más is, amivel később, a tánc után foglalkozhatok. Így lettem idegenforgalmi szakmenedzser és táncművész is.

Az Aliz volt az első rendezésed. Nehéz feladat volt?

– Nem volt könnyű. Kiállni a társulat elé, az felelősség. Érdekes volt és az elején nagyon furcsa, de végig tudtam, mit szeretnék csinálni, mindig felkészültem a próbákra, ezzel és a társulat segítségével sikerült megcsinálni. Négy éve, amióta itt vagyok a társulatban, mindig kettő darabot szeretne a táncszínháztól a Bartók, az egyiket mindig Vári Bertalan, a társulat vezetője rendezi, a másikat kiadja a társulaton belül valakinek. Meg kell írni egy szinopszist, az alapján dönt. Egyébként Dunaújvárosban az évi két bemutató mellett a színház zenés előadásaiban is részt veszünk mint tánckar. Most készülünk az új darabunkkal, február 28-án lesz a bemutatója a Bartók Táncszínház jubileumi, húszéves ünnepségén: „…és ideje a táncnak” – jelenetek az Ószövetségből, ez lesz a címe.