Így lett Vajkból István – „Az a szép, fényes nap” a Vörösmarty színpadán

Hátul meztelen állványzat, előtte egyszerű deszkaemelvények geometrikus rendben. Középen a többi „berendezésnél” alig díszesebb keresztelőmedence kezdettől fogva. Itt lesz majd István Vajkból (Kovács Tamás), holnap. A fizikai díszletelemek a két felvonás alatt változatlanok. Az állványzat mögött zavartalanul érvényesül a változó vetített háttér: így válik a térből olykor templom, máskor sajtótájékoztató színhelye, lakószoba, ünnepi berendezésre váró nagyterem. (Jelmez és díszlet: Vereckei Rita)

„Nem vagyok én szolgád, hanem barátod és segítőtársad, fejedelem.”

Szabó Magda lélegzetelállító drámájába egy fontos szereplőt iktat be a rendezés, a dramaturgi munka (Tucsni András). Klara Ilmaninen (Pálya Pompónia) nyugati riporter, pink blézerben toppan be, s amikor a stúdiónak visszaadja a szót, szereti megmozgatni csípejét, 21. századi jelenség. Operatőr dukál hozzá, aki tablettel dolgozik, a kép egyből megy is a kivetítőre. Néha olyan ez, mint koronázási szertartásjáték manapság a koronázóvárosban: a riporter narrálja az eseményeket, jelzi a kort, az alapvetéseket. Anakronizmus a javából, de nem hiba. Szándékos. Abszurd egyedisége a játéknak, humorforrás.

A rendezés a drámaszövegbe így beemelt riporterrel viszont enged a csábításnak, s aktua­lizál: „go home”-ot kiabál a felbőszült magyar tömeg a nyugati idegenek felé, s azt felelik kérdésére, nem engednek az idegen befolyásnak. A riporter máskor a sajtó számára elkülönített szűk helyre panaszkodik. Ez a néhány geg, tüske szerencsére nem szúrja ki az előadást, amelynek hangulata alapjában véve is kettős, differenciált.

A pogány magyarok, kiváltképp Géza (Gáspár Sándor) apósának, Gyulának (Kuna Károly), s az ő vén katonabarátjának, Böngének (Derzsi János) párbeszédei, no ezek szintén humorral töltöttek, jó kedélyűek, még ha nem is színtiszta öröm bukik ki belőlük untalan. Az öregek emlékeik között szemezgetve számtalan szép momentumot képesek felfedezni, dalaikból is ezek áradnak. Persze a harcos poénok, a gyűlölt ellenség rovására tett viccek kegyetlenek: fekete humor. A korábbi diplomatamúltja miatt Géza ötletéből bizánci „dresszbe” öltöztetett, máskor gatyára vetkőztetett – akkor rúgkapáló – Gyula (Géza apósa! Vajk nagyapja!) jeleneteiben is benne van a nevetésinger, azzal együtt, hogy benne táncol a megalázás, a megaláztatás érzete is.

A szégyenből Gyula nemcsak ekkor veszi ki részét

A korábbi hatalma darabjaira kínosan vágyakozó öregember haját, hogy az ünnepi diadém ráférjen a fejére, maga Géza fejedelem nyírja le. (A feminin olasz borbélyt előtte Gyula indulatból leszúrta.) „Holnap részt veszel a szertartáson, nézed, hogy vedlik le rólunk a pogányság, állsz, nézel, és mosolyogsz.” Magyarázza Géza apósának a feladatot, aki előbb tiltakozik, de aztán belemegy a játékba, olyannyira, hogy megöli barátját is, akivel az imént még együtt danolt.

Ennek ellenére a kevésbé egyénre kihegyezett, inkább általánosan elhelyezett poénok, lezserség ellenpontozzák az előadásban jelen lévő kételyek és viták súlyossága miatt felgyülemlő feszültséget. Izgalmas zenei anyag, de sötét tónusú a pogány magyarok hitgyakorlása, a sámán megjelenése, a torokének, az eksztatikus tánc is. (A Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakkollégium növendékei a saját hitük szerint élő magyarok, koreográfus: Rovó Tamás; zeneszerző: Kricsár Kamill.)

A színen tett gyilkosságokat sem érzi a lélek egy szép, fényes nap ajándékának

S különösen nehéz anyag Géza és Vajk majd az egész második felvonást kitöltő jövőt elemző politikai dialógusa, amelyből kiderül, szándékaik között szakadék tátong. Ismert, a „kalandozó” magyarok megfutamodást színleltek, majd hirtelen irányt váltva legyőzték az ellenséget. Ez volt a győztes taktika. Géza adaptálná a bevált módszert a nagypolitika játszmáiba. Két nemzedéknyi időt akar népének, hogy az megerősödjék, majd ismét fegyverrel menjen neki a nyugatnak. Ehhez kell a kereszténység felvétele, saját népének kényszerű kaszabolása, nyírása is: tudja, ha a pogány dalok most tovább zengenének a Kárpát-medencében, a nyugatiak betörnének ide, s felkoncolnának mindenkit. Vajk, aki azonban – Géza most veszi észre – szívből-lélekből keresztény lett, szívvel-lélekkel, s ha kell, karddal akarja a keresztény Magyarországot. A Nyugathoz húz, neki még csak Bizánc sem kell. Egyedül Róma. Békét akar. Hogy a Nyugat később rátör-e országára és népére, ez keresztelése előtt, 994-ben, István számára még ismeretlen. (Ma, a riporternő jelenében több tudásunk, s még több prekoncepciónk van arról, jól döntött-e István. Újra fontos a kereszténység, százéves a nyugatiak döntése: a trianoni békeszerződés…)

A kettősség nemcsak kívül, belül is jelen van. Gézát emészti a kétség.

Az előadásban két igazán szuverén, őszinte figura jelenik meg a színen. Mellékszereplők. Nem ők fonják a nagypolitika szorító köteleit, nem ők hurkolják a csomókat. „Nem vagyok én szolgád, hanem barátod és segítőtársad, fejedelem.” Mondja Tar (Egyed Attila) Gézának, amikor az megtagadja a Bönge megölésére utasító parancsot. „Nem vagyok én a szolgálód, szabad magyar vagyok.” Mondja egy lány (Kozma Veronika) Gézának. A lányt, aki az „Az a szép, fényes nap” kezdetű hamarosan betiltott dalt énekli, apja küldte föl a várba, segítsen a fejedelemnek a másnapi készülődésben. A lány arcát Géza megsimogatja, a férfit megöli.