Ütő Endre munkássága tovább él a lovasberényi parasztházban

A magyarság történelmi, nemzeti, irodalmi és kulturális értékei, fájdalmai, emlékei húzódnak azokban a kő- és kerámiaráncokban, mélységes szobortekintetekben, melyeket Ütő Endre hagyott örökül a világnak lovasberényi házában. Több mint két évszázados, nádtetős parasztház volt az otthona a művészházaspárnak, amelyet azóta is őriz, éltet felesége, Ütő-Dávid Lenke. A nő, aki közel negyven éven át volt párja az operaénekesnek és szobrászművésznek, s akinek bronzba öntött portréja csak egy a több száz vagy ezer alkotás közül, amelyek ma is várják a látogatót a Lenke Galériában. Izgalmas, döbbenetes és életre szóló élmény a gyűjteményben tett séta, melynek során találkozhatunk Kodálytól kezdve József Attilán át Wass Albertig sokakkal, akiknek gondolatai, világlátása megmozgatta a művész fantáziáját. Ütő Endre ötven évig volt az Operaház tagja, a rendszerváltást követően elsőként, öt és fél évig igazgatója is, Liszt Ferenc-díjas, érdemes művész. De nem lett örökös tag és Kossuth-díjas – ez volt élete egyik legnagyobb fájdalma, amely feleségében tovább él. Operaénekesi karrierje ötven év után véget ért, ám ezzel párhuzamosan még idejekorán, talán már a hetvenes években, feléledt benne az alkotási vágy.

„A képzőművészetet vagy az irodalmat szerintem nem lehet kizárólagosan iskolában megtanulni, kell hozzá egy alapadottság, és kell hozzá indíttatás, mondanivaló a világ számára és lehetőség a munka megkezdéséhez. Nekem ezt székely származásom és ez az otthonomat jelentő lovasberényi parasztház adta…” – mondta még Csűrös Csillának a „Vigyázz, emberség! Vigyázz, magyarság! !című, 2013-ban megjelent önéletrajzi kötetében. Ütő Endre azonban közel három éve, nyolcvanéves korában távozott az élők sorából.

– A Lenke napot azért még megvárta – sommázza az asszony a félhomályos, hűvös parasztház nappalijában, ahol körbeveszi őt férje szellemisége, fényképek, alkotások, jegyzetek. Emlékek, keserédes múlt, sikerek és kudarcok kerülnek szóba, melyeket Lenke a gyászév letelte után gyűjtött egy csokorba, érzelmektől fűtött kötetbe, olyanba, amilyet csak egy feleség, harcostárs tud papírra vetni. „Csillagkottából zengő bársony bariton” lesz a címe, s még idén kiadja. Lenke pedig mesél és emlékezik, néha párásodó szemmel, máskor merengve.

A szerelem, amely egy kis pesti garzonlakás avatóján kezdődött, szinte fekete-fehér képkockákkal tárul a hallgató elé: ahogy a negyvenes évei második felét taposó Endre, a magas, jóképű, már nevet szerzett férfi dörgőn mély, mégis bársony baritonjával fordul a harmincas évei elején járó, csillogó, lobogó szőke hajú nő felé és kezet csókol neki. Már akkor is szokatlan gesztus volt ez, ami a Bihar megyéből származó lány lelkében ismeretlen fényeket gyújtott. Ez a szokás a székelyekre jellemző manapság, mondta. S kiderült, hogy erről Endre mit sem tudott, de valóban onnan hozta őt is – illetve felmenőit – a sors. Lenke számára itt megpecsételődött minden, s a jelenig sodorta őt Endre fordulatos karrierje. Merthogy az özvegy most is ebben a szellemiségben él és tevékenykedik, még ha férje „fizikai valójában” már nem is lehet mellette. A ház és a feleség a férfi életének utolsó pillanatait őrzi, mint egy megfagyott pillanatot. Kiveszi a kemencéből Endre utolsó, befejezetlen, soha ki nem égetett alkotását, amely a három éve kihűlt kemencében szárad.

– Nem nyúltam hozzá, nem akartam befejezni helyette. Ez Krisztus utolsó vacsorája – mondja az asszony, s megmutatja a félbemaradt alkotást, egy tálban nyugvó emberi kezek tucatját. Ahogy az utolsót is, a Legenda címűt, amely egy képkeretről lógó női alak, s melynek összeállításában végül a feleség is segédkezett. – Ez már szinte közös mű – mondja. Minden egyes darab utalás, áthallás, üzenet – melyekről Lenke rendületlenül mesél, s amelyek nem csak egy ember, de a magyarság múltját is őrzik. A 47-es fekete bőrcsizma azonban, mely a székely sujtásos törtfehér posztónadrághoz készült, már saját emlék, ahogy az operaénekesi múltat idéző szürkülő portrék sorozata is. Melyeken Endre magabiztosan, szerepeitől átszellemülve néz ki a keretekből a parasztház villanófehér vályogfaláról. Olyan különös itt minden – kőarcok, kerámiakiáltások, tányérportrék figyelik a látogató minden mozdulatát, fagyott tekintetük időtlensége körül azonban tobzódik a világ. Két fekete kutya, egy puli és egy mudi hangos vahogása, rózsabokrok vibrálása, tavaszi zöld gyep ropogása tölti meg élettel az otthon-galériát. Ami ma már csak Lenke egyedüli lakása, ám ahol a történelem ül meg minden apró résben.

Lenke negyvenhárom éve él az anyaországban, de ma is érzi, emészti a lánykori emlékeket, melyeket megírt egy önéletrajzi kötetben is, „Egy bihari fata életei – Élesdtől Lovasberényig„ címmel. – A fáta románul leányt, nagylányt jelent. Amikor átkerültem 1977-ben Biharból, akkor nagyon sokan így neveztek engem: a román lány. Ezért írtam így – mesél a szívébe égett bélyegről az asszony. Ez azonban ma már csak egy tompa, színes emlék, amely épp olyan fűszer az ő életében, mint annyi más körülötte – Lovasberénytől a végtelenségig.