Teljesen beleszeretett a színészetbe Csizmadia Máté Noel

Fiatal korod ellenére számos produkcióban láthattak már a nézők. Hogyan jött az életedbe a színészet?

– Öt évvel ezelőtt kezdtem el az ilyesfajta pályafutásomat a Szabad Színház utánpótlás csoportjában. Elkezdtünk elő­adásokat csinálni, gyerekfejjel, Nagy Judit rendezésében. Később egyre több helyszínen és produkcióban vehettem részt, például a Szabad Színház felnőtt társulatában a 2016-ban bemutatott Vak Béla királyban játszottam. Egyre több darabot próbáltunk, és teljesen beleszerettem a színészetbe. Már szinte a legelső próbáknál azt éreztem, hogy ez az én világom. Amikor az ember megtapasztalja, hogy milyen érzés az, hogy játszhat, hogy színpadon lehet, hogy ő van a fókuszban, akkor azonnal beleszeret.

Volt olyan karakter, akit kifejezetten szerettél megformálni?

– Tavaly ősszel mutattuk be Urbán Péter A három Erdődi című darabját az Igézőben, szintén Nagy Judit rendezésében, Szabó Miklóssal, Horváth Gergellyel és velem a főszerepben. Ez egy 1956-os kamaradráma. Ez olyan szerep, amelyet nem volt könnyű megformálni, rendesen meg kellett dolgozni érte. Viszont megmutatta azt, hogy milyen, amikor az ember belülről játszik, a karaktert fejtegetve alakítja ki az egész szerepet, hogy mikor mit gondol az adott karakter, és mit miért tesz, mert egy jól megírt darabnál mindennek van miértje, ok-­okozata.

Egy ilyen komplex szerepre hogyan lehet hatékonyan felkészülni?

– Nagyon sok próbával és teljes odaadással, egyfajta szakmai alázattal. Enélkül nagyon nehéz. Minél többet kell foglalkozni a szöveggel, magával a karakterrel, a társakkal. Egy ilyen darabnál, ahol végig hárman vagyunk a színpadon, kívülről-belülről ismerni kell a társakat, bízni kell bennük, és meg kell lennie a közös kémiának.

A színház mellett most a televízió világába is belecsöppentél, hiszen a képernyők előtt ülők néhány hete már egy napi sorozatban is láthatnak. Hogyan jött ez az irány?

– Egy szinkroniskolába járok Pesten, ott hirdették meg a castingot. Úgy éreztem, hogy nagyon rosszul sikerült. Végül mégis behívtak egy második fordulóra, ahol aztán megkaptam a szerepet. Nagy izgalommal álltam a feladat elé. Szeretnék minél jobban teljesíteni, egyelőre nagyon élvezem.

Jelentett ez valamiféle különlegesebb kihívást a színházi világhoz képest? Gondolok itt akár a szövegtanulásra.

– Teljesen más a szövegtanulás. Egy sorozatnál az ember úgy tanul szöveget, hogy leül, megtanulja, a jelenet előtt átolvassa, összepróbálja a szereplőkkel, majd a felvétel után halványlila fogalma sincs róla, hogy mit mondott az imént, mert felesleges. Egy színházi produkciónál lehet, hogy évek múltán is játsszák az adott előadást, ezért szükséges lehet a hosszú távú szövegtudás. Érdekes volt, hogy nyár elején a Szabad Színház ifjúsági társulatával csináltunk egy előadást Gárdonyban egy tábor keretein belül. A Kerekes Áron rendezésében készült Háy János: Völgyhíd című darabban én játszottam a főszereplő jelen énjét. Ott nagyon sok szöveg volt, öt nap alatt raktuk össze a darabot, gyakorlatilag éjjel-nappal próbáltunk. Hiába kellett gyorsan teljesíteni, az előadásra mégis biztos szövegtudással mentem. Nagyon furcsa volt, hogy ilyen rövid idő alatt is biztos szövegtudást lehet szerezni. A filmes és a színházi szereplés sok mindenben eltérő, más mimikát, más gesztikulációt igényel, de pont ezért érdekes. Mindegyiknél ott kell lenni fejben, tudni kell, hogy mikor mit csinál az ember. Az is meglátszik egy jelenetben, ha nincs meg a kellő koncentráció és intenzitás, mert erőtlen lesz a játék.

Egyre több helyen szerepelsz. Hogyan tudod összeegyeztetni a munkát és a tanulást?

– A fehérvári Vasvári Pál Gimnáziumban tanulok, az online oktatás most megkönnyítette a helyzetet, habár a színház kapcsán eddig is viszonylag sok hiányzásom volt. Ezután még jobban össze kell majd egyeztetnem a magán­életet, a színházat, az iskolát és a forgatásokat. Ha beindul a színház, akkor szerintem nem lesz megállás. Kértük, hogy magántanuló lehessek, ez nagy könnyebbséget jelentene.

Milyen tervekkel ké­szülsz a gimnázium utáni időszakra?

– Szeretnék felvételizni a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Ezenkívül B tervként szívesen tanulnék politikát, de igazából a színház a szerelem. A „színházi színészet” közelebb áll hozzám, mint a film­színészet. Nagyon jó a sorozat, de a színház az mégiscsak színház. A sorozatban nem sorban forgatunk, van olyan, hogy először a sztoriszál végét vesszük fel, és csak később az elejét. Itt nem lehet úgy érzelmeket átadni, mint egy színházi előadásban, ahol megvan a lélekút, az ív, amit leír a karakter. A szakma egyik gyönyörű része az, amikor a színpadon állva meg tudunk formálni egy másik embert. Nagyon hálás vagyok azért, hogy megtalálnak azok a szerepek, amelyekben egy teljes lélekút jelen van, hiszen így lehet igazán fejlődni.