Ötvenhatban úgy döntöttek, lépni kell – Matuz János idén játékfilmet készített a diákokkal

Matuz János évek óta írja és rendezi a fehérvári márciusi és októberi utcaszínházi elő­adásokat. Inspiráló volt a formaváltás?

– Az idei Szemek című előadás a tavalyi ötvenhatos előadás premierjének napján jutott eszembe. Megvolt egyből az előadás címe is. Pontosan tudtam egy évvel ezelőtt, hogy miről szeretnék beszélni idén. Elhatároztam, hogy egy dokuballadát írok, színpadra. Dokut azért, mert most már évek óta egyre nagyobb hangsúllyal fehérvári történetté avanzsálom ötvenhatot. Ami elsősorban egyébként egy pesti történet, a sortüzeken kívül a legtöbb fontos esemény Pest belvárosára korlátozódik. Azt gondolom, hogy egy város közössége akkor is koherenciát érez, ha azokhoz a mítoszokhoz, amelyekről az éves rutin során beszélünk, valamilyen köze van. A piros betűs ünnepek gyakorlatilag ilyen mítoszok. Ezeket nem egyszerűen ismételni kell kiollózva vagy összeszerkesztve a tudós munkákból, hanem közel kell hozni, megélhető közelségbe. A Kodolányi Gimnáziumot azért is választottam, mert az egyetlen iskola, amelyiket ismerek Fehérváron, ahol két korcsoportban is első osztályú drámatanár dolgozik, a kicsiknél Láposi Anita, a nagyoknál Bobory-Michna Boglárka. Azt gondoltam, egy érdekes kortárs ötvenhatot lehet csinálni, hogyha egy ledfal, mint egy szem, óriásiban, a háttérből támogatja azt, ami a színpadon történik. És akkor jött a Covid. Már eleve úgy kellett írnom, hogy elképzelhető, ez a történet nem színpadra készül, hanem televízióra. Így is lett. Fiatal koromban sokat dolgoztam mozgóképpel. Izgalmas volt, hogyan fogom a saját színpadra szánt művemet televíziós játékká adaptálni. Ez nekem egy nagy visszatérés volt a kétdimenziós valóságba.

Hamarabb el kellett kezdeni a diákokkal való közös munkát, hogy hamarabb meglegyenek a jelenetek.

– Ami nem kis logisztikai feladatot okozott az iskola számára: a tanév kezdésének feszült pillanatában rögtön kiválasztani a szereplőket, odaadni a szöveget, tanulni, próbálni velük… Aztán a kamerát nem igazán értő, tudó diákokkal eljutni addig a pontig villámgyorsan, hogy természetesen tudjanak viselkedni előtte. A következő probléma volt maga a Covid, volt olyan szereplőm, aki az egyik forgatási nap után másnap már nem jöhetett, mert karanténba került. Mindenesetre mindent leforgattunk, és – mint minden kétdimenziós történet – ez is a vágóasztalon alakult végső formájába. Egy hetet megállás nélkül vágtunk, múlt csütörtökön lett kész a képanyag. Pénteken Cserta Balázzsal kezdődött el a hangutómunka. A hét elején tehettem kvázi dobozba ezt a filmet.

Hogyan lehetett barátságossá tenni a kamerát a diákok számára?

– Menet közben. Ez azt jelenti, hogy olyan tiszta helyzeteket kellett teremteni mind az operatőrök, mind a játszók számára, hogy teljesen világosan érezzék, mit szeretne a rendező. Nagyjából sejti az ember ebben a műfajban, amit én most Fehérváron csinálok, hogy kinek mi áll jól. Minden fehérvári iskolának, ahol rendszeres diákszínjátszás folyik, az elmúlt időszakban kialakult egy sajátos stílusa. Lehet tudni, mik az erősségeik, és hogy miben szeretnének fejlődni. Az általam megírt szövegekben mindig van egy olyan vonulat, ami azt segíti, hogy az adott iskolai közösség, hogyan tud egy lépéssel előrébb jutni.

Mi a film alaptörténete?

– Hat gyerekről szól, akik a második világháborús időszakot nagyjából Fehérváron töltik, óvóhelyeken. Majd kijőve onnan, az átalakulóban lévő politikai éra idején cseperednek. Az ötvenes években megkapják a szükséges muníciót ahhoz, hogy a szemük felnyíljon. A közöttük lévő barátság mindvégig megmarad, végül ötvenhatban úgy döntenek, hogy lépni kell. Az idei történet arról szól, hogy a világot játékosan élvező diákok kezébe hogyan kerül fegyver. Van a történetben egy kísérleti rész: Samu Miklós részvétele, aki egy rádióműszerészt alakít, akinek az az álma, hogy rádióriporter legyen, szeretne olyan lenni, mint Szepesi, szeretné az Aranycsapatot közvetíteni. Tréfából leközvetít egy cipővásárlást egy hiánycikkes boltban, amelyből így egy rendszerparódia kerekedik: emiatt viszont őt még aznap éjjel elviszi az ÁVH, és a szemünk láttára a filmben, az ÁVH pincéjében agyonverik. Ez is egy szála a történetnek.

Éppen az utolsó forgatási napon Fehérvár egy másik pontján avatták Megyeri Sándor kopjafáját, akit 1956 végén agyonveretett a seregélyesi párttitkár, mert a szabadságharc alatt ételt vitt a pesti srácoknak. Tudom, ebből is szívesen csinálna filmet.

– Igen, ez egy elképesztő történet. Ebben akkora filmes potenciál van, ami ritkán jön szembe. Ez a történet engem mint forgatókönyvírót és mint rendezőt is felcsigázott. Nagyon szeretném, ha ebből egy kisjátékfilm készülhetne. A történet maga nagyon filmszerű, drámai, sokrétű és jól körbefotózható, körbejátszható, és nagyon sok olyan ember van Fehérváron, aki vászonképes, aki maradandó alakítást képes nyújtani.

(A Szemek című filmet a székesfehérvári városi televízió vetíti október 23-án 19 óra 20 perctől.)