Az új kötet felmutatja a szerző tevékenységének összetettségét, sokoldalúságát

A képzőművészet vagy a könyvtervezés is kedves feladatai közé tartozik, a szőlőről már nem is beszélve… Ám a közügyekben érdekelt fiatalt hamarosan vonzani kezdte a politika, és előbb szűkebb hazájában, Fejér megyében, aztán 2010-től országosan is úgy alakult, hogy fontos közfeladatok vártak rá. Persze ki is hívja a sorsot, hiszen aki arrafelé tart, mint ő is, annak számolnia kell a valós vagy éppen igazságtalan vádakkal. Bámulatos energiái bizonyára jó védelmet biztosítanak neki ebben a fölfordult világban.

Értékközpontú, vitákat is kiváltó, a szubjektivitást is magába foglaló írások

Évekkel ezelőtt írtam ezeket a sorokat L. Simon László akkori esszékötetével kapcsolatban. Most, az újabb számvetéskor is vállalom mindezt. A Ki viszi a puskát? című új kötet hasonlóképpen mutatja fel a szerző tevékenységének összetettségét. Emlékszem még azokra az időkre, amikor az azóta megszűnt, a Fehérváron Péntek Imre főszerkesztette Árgus című folyóiratunk ajtaján kopogtatott verseivel a fiatal költő, akinek útja aztán egyre inkább kanyarodott a közélet felé. S hogy a kulturális politika mellett továbbra is foglalkozik irodalommal, azt ez a kötet is jelzi. Rögtön, az élen egy Adyról szóló esszé, helyenként novellisztikus elemekkel. Azért is fontos, mert a nagy költőt ma is sok támadás éri. Egy tisztázó mondat L. Simontól: „…Adynak nem a személyes életútja, hanem a költészete a példa, nem emberi gyarlóságából, hanem a szavaiból, mindent elsöprő erejű gondolataiból meríthetünk erőt magunknak…” (12.) Ez az írás sikeres kísérlet a reális Ady-képhez, és persze tudjuk, hogy nem előzmények nélkül. A jeles irodalomtörténészek közül szerzőnk emlegeti Horváth Jánost is, vagy éppen Németh Lászlót, a maiak közül pedig Kenyeres Zoltánt, a költő monográfusát. Az ő nyomán olvashatjuk ezt a szép mondatot: „…Mert rettenetes szép, fájdalmasan nagyszerű ajándék magyarnak lenni.”

Más, sokat vitatott életművekről is olvashatunk. Olyanokról, amelyek alkotóit L. Simon László folyamatosan igyekszik elismertetni. Például Prohászka Ottokárét, Aba-Novák Vilmosét, Klebelsberg Kunoét vagy Apponyi Albertét. Sok itt az alkalmi szöveg, egy-egy szoboravatáson vagy kiállításon elhangzott beszéd, ám az alkalomnál mindig több az ilyen megszólalás. Mindenütt értékközpontú, persze vitákat is kiváltó, a szubjektivitást is magába foglaló írások ezek. Nem nélkülözik a szenvedélyes igazságkeresést, és ebben az is szerepet játszik, hogy például Klebelsberg, a kultúrpolitikus L. Simon számára megkerülhetetlen etalon. Hasonlóképpen hajdani elődjét láttatja Apponyiban is, aki a Trianon-kérdés autentikus alakja.

Ezen szövegek jó része Kápolnásnyéken hangzott el, ahol a Halász-kastély igazi művelődési központtá nőtte ki magát. Jóleső érzéssel tölthet el bennünket, Fejér megyeieket ez a tény, ezek az értékek messze túlnőnek a megyehatáron. Mint ahogy országos jelentőségű az az írás, amelynek társszerzője Varga István. A reménytelenség győzelme című, a Trianon 100. évfordulójára megírt emlékezés kalandos utat járt be, miután sem a kolozsvári Korunk, sem a Magyar Nemzet (!) nem kívánta közölni, szemben a Kortárssal, ahol végül is megjelent. Nehéz felfogni az ellenállást, hiszen olyan eszmefuttatással találkozik az olvasó, amelynek lényege nem a siránkozás, hanem a megmaradás győzelmének hangsúlyozása. Egy fontos részlet: „…A 100. évforduló tehát alkalmat teremt a számvetésre, de nem a kurucos kocsmai asztalcsapkodásra, hanem az elmélyült odafigyelésre és elemzésre. Ezt nagymértékben megnehezíti a közép-európai politikai korrektség sajátos nyelvezete és a politikai alkuk diktálta elhallgatások rendszere…” (30.).

Ugyancsak az emlékezés szép példája a Tokaji Írótáborban elhangzott, a „nagy háború” befejezésének 100. évfordulójára írott A sebzett hős című, személyes elemekben gazdag szöveg. Azért személyes, mert az apa szólal meg benne, az apa, aki gyermekeit elviszi az emlékezés színhelyeire. A középpontban a magyarságtudat áll, s azt sugallja, hogy van még feladatunk utódainkkal szemben. (A beszéd helyszíne, Tokaj azért is fontos, mert L. Simon számára az ottani írótábor jelentősége vitathatatlan.) Ugyanott szólt egy évvel később a proletárdiktatúra és az irodalmi emlékezet kapcsolatáról. Őszintén néz szembe a tényekkel, például azzal is, hogy 1919-ben – ha csak rövid ideig is – jeles íróink is lelkesedni tudtak a Tanácsköztársaságért… És hiába mondta Kun Béla Kosztolányinak, hogy „versek nem kellenek”, az élet ennek ellenkezőjét hozta meg számunkra.

Ebben a kötetben is egy olyan szerző áll elénk, aki író, költő, közéleti ember, kultúrpolitikus, szőlész, lokálpatrióta, képviselő, szerkesztő, vitapartner, ellenfeleket is begyűjtő értelmiségi, aki egyszerre kedveli az avantgárdot és a hagyományt, vagy éppen a szó eredeti értelmében vett szabadelvűséget. Így értekezik az értelmiség és a politika viszonyáról, jórészt Klebelsbergék nyomán. Így értékeli az elmúlt évtized művelődési életét, s elődeivel együtt vallja, hogy az állam hatalmi eszközökkel ne avatkozzon be a kulturális vitákba. Ám azt is hangsúlyozza, hogy a 2010-re kialakult helyzetben szükségessé vált a konzervatív szellemi tábor esélyeinek javítása. „…A sokszínűség érdem, s remélhetőleg az egymás mellett felcsendülő szólamok képesek interakcióba is lépni egymással. S pontosan ez a lényeg…” – vallja. A kötet végén találjuk azt az interjút, amit Závogyán Magdolna készített a szerzővel, nem másutt, mint Kápolnásnyéken, a Kárpát-medencei Művészeti Népfőiskola központjában. A kérdező a „legmeghatározóbb kultúrpolitikust” említi a beszélgetésben. Aligha téved…