Művészek a pandémia idején: az Örökség Műhely kerekasztal-beszélgetése

Kelemen István színművész, a Csajághy Laura Szabadtéri Színpad igazgatója, Pető Hunor képzőművész, valamint Ignácz Attila zenész, fény- és hangtechnikus számolt be kendőzetlen őszinteséggel mélységekről, nehézségekről és persze reményről az Örökség Műhely beszélgetéssorozatának legutóbbi online közvetítésén. Kiderült: a karanténidőszak megviselte a művészlelkeket is – ami nem csoda, hiszen az emberi tevékenységek közül talán az alkotás az, ami leginkább igényli a visszacsatolást. Hiszen mit ér bármilyen zenei hang, megalkotott forma vagy megformált szerep, ha senki nem látja, ha senki nem érez együtt a művésszel?

– Egy évvel ezelőtt nyár elején ugyanaz történt, mint most: a Vörösmarty színházi évadot nem tudtuk abszolválni, az előadásokat megtartani. A Csajághy Laura Színpad építkezése csúszott, s csak júliusban nyithattuk meg – emlékezett vissza a színművész-színpad igazgató, hozzátéve, hogy idén igyekeznek bepótolni az akkor elmaradt előadásokat, a kápolnásnyéki színpadot pedig időben megnyithatták. Persze a karanténidőszak sem telt tétlenül számára: szavalatokat, hangoskönyvet, prózai darabokat készített az online térben.

Pető Hunor karantén utáni első nyilvános szereplése szintén a nyéki színpadhoz kötődik, ugyanis itt leplezték le és adták át az általa alkotott Csajághy Laura-szobrot. Előtte, a bezártság időszaka azonban megviselte: – Ahogy beléptem a műterembe, valahogy szánalmasnak tűnt ott az egész lét, hiszen kint élet-halál kérdése lógott a levegőben, bent pedig olyan pitiánernek tűnt minden. Laurának bágyadt volt a szeme – talán saját lelkiállapotomat tükrözte vissza. Aztán elkezdtem ezen a témán dolgozni, s talán ő húzott ki igazán a csávából, azt kell, hogy mondjam.

Ignácz Attila a rendezvényszervezés oldaláról közelítette meg főképp a témát: a folyamatos bizonytalanság, a rendezvények, a közönség hiánya nagyon megviselte a szakmát és a zenészeket is. A remény, hogy ezen a nyáron másképp lesz, mindannyiukban él, ahogy az is – és ezt Pető Hunor fogalmazta meg jól: az elmúlt másfél év legnagyobb tanulsága a ráeszmélés volt, hogy ,,Élni jó!”.