Tisztaszívű Aladdin, tréfálkozó dzsinn – Családi mesebalett a Székesfehérvári Balett Színháztól

Az első, a Vörösmarty Színházban rendezett előadás előtt Egerházi Attila igazgató köszöntötte a nem meglepően sok gyermekből és kísérőikből álló közönséget. Kifejezte örömét, végre nem csak az online téren keresztül tudnak jelen lenni, hanem színpadon is be tudják mutatni darabjaikat.

Ez valóban sokat jelent, s talán most, az összesen több mint egy évig tartó korlátozások után még jobban tudjuk értékelni az élőben zajló előadásokat, azt, hogy egy-egy este, délután kimozdulhatunk és új élményekkel telve térhetünk haza.

És igen, tényleg van különbség a képernyőn keresztül figyelt, valamint az előttünk, a valós térben zajló műsor között. Az Aladdint magam is online néztem meg először, és ugyan tetszett, de közel sem nyújtotta az azt élményt, mint legutóbb, a színházban. Egészen egyszerűen a monitoron keresztül nem tud annyira érvényesülni a látvány a díszlettel, a táncosok mozdulataival, ahogyan élőben. És az sem mindegy, hallom, érzem-e a körülöttem ülők egy-egy reakcióját, mint például ezúttal a gyerekek önfeledt nevetését egy-egy viccesebb jelenet láttán. Ez adja a közös megélés örömét.

Az Aladdin mesebalettként tényleg családi előadás, hiszen maga a tánc, a mozdulatok összhangja, szépsége, a táncosok testbeszéde (koreográfus: Nemes Zsófia) a felnőtteket is le tudja nyűgözni, míg a gyerekek talán inkább a humorosabb részekért, az aranyos szereplőkért lehetnek oda. Ilyen például a szegény tolvaj fiú kis barátja, Abu majom, akit az általunk látott előadásban Yoshitake Koh alakított. A nyitó jelenetben mindjárt ő jelenik meg a színpadon, fürge mozdulataival jól hozva a figurát. Belép aztán Aladdin (Fernando Gabriel Luis Luis alakította), és elkezdődik az arab világban játszódó történet, amelynek középpontjában a jó és tiszta szívű, ám nincstelen fiú, valamint a gazdag, de érzékeny, nyílt szívű Jázmin hercegnő (Cristina Porres Mormeneo) egymásra találása áll. A kötelező nehézségekkel és bonyodalmakkal természetesen, amelyet a gonosz és hatalomvágyó Jafar (itt David Janík) és az ő kísérője, Jagó papagáj (ezúttal Elisa Lodolini) megjelenése okoz. S tudjuk: a megoldást a sivatagi barlangban megtalált csodalámpa jelenti, amelyet megdörzsölve előbukkan a dzsinn (Leigh Alderson táncolja), akit itt egész dzsinni tánckar kísér másolatokkal, és a fődzsinn varázslatainak köszönhetően végül minden jóra fordul.

Az előadásba becsempészett humoros jelenetek (például amikor a dzsinn a víz alá került Aladdint egy láthatatlan, láncfűrész- szerű eszközzel próbálja meg kiszabadítani) feldobják, egyénivé teszik a darabot. A főszereplők többször egyedül vannak a színpadon, s ilyenkor kifejező táncukkal kötik össze a jeleneteket. A díszlet (Molnár Zsuzsanna tervezte) viszonylag kevés, jelzésszerű, a keleties hangulatot a kellékeken túl a háttérben látható textilek, vetített képek teremtik meg. Így elevenedik meg előttünk az éjszakai város is a csillagos égbolttal, amely alatt Aladdin a trükkösen megjelenített varázsszőnyegen kiruccanásra viszi Jázmint.

A színes, keleties hatást keltő ruhák (jelmezterv: Nemes Nóra) látványának és a zenének (Gergely Attila szerzeménye) is köszönhetően valóban elvarázsolódhatunk bő egy órára.