Összművészeti tárlatmegnyitó a gárdonyi Nemzedékek Házában

Fekti Vera festőművész alkotásait, Sebők Luca ékszertervező falevél ihlette díszeit, Pálmai Katalin divattervező és Nagy Zsuzsa alkotótárs egyedi tervezésű ruháit, valamint Sükösd Gézáné Schuller Erzsébet író Ecsetszerelem című könyvét vehette közelebbről szemügyre az, aki szombaton délután ellátogatott a Téli mese című összművészeti tárlat megnyitójára.

- ’Hiúság, asszony a neved!’ – ezt szokták mondani, de ugye rendkívül igazságtalanul!? – mondta a közönségnek Erdei Péterné alpolgármester, a bemutató fővédnöke, utalva arra, hogy a tárlat, melyen köszöntőt mond, csupa asszonyi, női alkotással van tele. – Szerintem legkevésbé sem vagyunk hiúak, ugyanis az ember nem magának öltözik… - tette hozzá, ahogy azt is: - Advent idején reggeltől estig azon törjük a fejünket, mivel tudnánk a szeretteinket megörvendeztetni. Ebben segítenek nekünk az itt kiállító művészek.

Bobory Zoltán költő, a Vörösmarty Társaság elnöke ünnepi gondolatokat hozott az asszonyi „energiák” közé: - „Széthúzó erők erős egyensúlya,/ Mély belső bizonyosság idebent –/ Bizonyosság arról, hogy élni jó,/ Szenvedni elkerűlhetetlen,/ Szeretni tisztán: megistenülés,/ Meghalni szép –/ S a Kifejezést meglelni mindezekhez,/ Megtalálni a felséges Igét:/ Az Igét mindezekhez:/ A Béke ez./ Orkán ordíthat aztán odakünt/ Robbanhat ezer bomba: kárbament,/ De kárt nem okozott./ Bent:/ Csend./ A Béke itt kezdődik./ Bent:/ Csend./ Isten hozott.” – Reményik Béke című versének sorai után pedig így fogalmazott: - Véletlenül jutottak eszembe ezek a sorok, mikor megismerkedhettem a kiállítás anyagával és különösen, amikor beléptem a már installált terembe. A szépség kegyhelyében érezheti magát az, aki a kint vajúdó világunk ködös szürkeségéből és sokszor ijesztő reménytelenségéből belép egy szépséget, harmóniát, békességet közvetítő terembe. Az alkotóművész emberek lelkének, lelkületének világába, amiben oly jó napfényt, tiszta levegőt, szépséget és feledést érezni. Igen, feledést, mert a művészeteknek és a bennünk élő örök vágyakozásnak köszönhetően megélhetjük a feledés képességét. Azt, hogy kizárjuk magunkat abból a világból, amiben mostanság csak valamifajta védőruhában, maszkban és zárkózottan éljük az életünket. Kivételesen nem a Covid ellen védő ruházatra és védőeszközökre gondolok… Hanem ami sajnos tartozéka és eszköze lett az egymás közötti fizikai kapcsolatoknak, élethelyzeteknek – az álarc. A korunk emberének az álarca, mondhatnám azt, hogy maskarája, de ez, ami van, folyik körülöttünk, az nem maszkabál, hanem dráma, amiben már a kérdéseink sem őszinték. Nem beszélve az ezekre adott válaszokról. Hát persze, hogy minden szépség, jóság, öröm, ha megmártózhatunk bennük, az az életet jobbító érzés. Mintha az ember kapna egy olyan simogatást, mint amit az édesanyák tesznek gyermekeiknek egy mosolyért. Számomra ez az ajándéka ennek a kiállításnak, ennek a rendezvénynek. Hiszek abban, hogy a most jelen lévők és akik a közeljövőben részesei lesznek ennek az élménynek, azonosulni tudnak az én örömömmel, és azzal a reménnyel, hogy bent – bennünk – béke kezdődik. Tudják, a világunk jövője függ ettől a békétől. A kis magyar életünk békéjétől. Annak a nemzetnek a jövője, amelyiknek tagjai nem sötétben, trágyával táplált gombák… S nem pocsolyában, hanem az égre tekintve láthatják meg az arcukat – mondta Bobory Zoltán, majd Hamvas Béla örökérvényű gondolatával ajánlotta a kiállítást: „"Virágzás ott van, ahol az ember a mindenkor rendelkezésre álló szellemi erőinek birtokában tudatosan virágzást teremt". – Nézzenek csak körül, ugye látják?! Virágba borult a terem!