Őszi szonáta, a múlt nehéz terheivel

Vajon van olyan, hogy túl késő? Vagy minden helyzet, kapcsolat megváltoztatható, jóra hozható, ha valaki igazán akarja? Felnyithatjuk-e a másik ember szemét, és tanulhatunk-e mi magunk a hibáinkból? Felülírható-e a gyermekkorban kialakult, ambivalens anya-lánya viszony, összetart-e mégis a szeretet, az ösztönös egymáshoz tartozás?

Ezeket a kérdéseket is vizsgálhatjuk a Prospero Színkör új előadása kapcsán, amely Ingmar Bergman 1978-as Őszi szonáta című filmjének színpadi változata Micskó Zoltán rendezésében. A fehérvári társulat az Igézőben mutatta be a négyszereplős kamaradarabot, amely lényegében egy anya és lánya, illetve lányai viszonyát helyezi a középpontba. E kapcsolaton, a családi kötődéseken keresztül azonban ráláthatunk egy házasságra is.

Charlotte (Törsök Márta) híres, megbecsült zongoraművész, egészséges lánya, Eva (Csenki Réka) pedig újságíró lett, akinek két könyve is megjelent – ez utóbbi tényt férjétől, a lelkész Viktortól (Czeller Péter) tudjuk meg. A darab elején csak őt látjuk a színpadon, ő meséli el, hogy Evának ez a második házassága, a pár pedig egy parókián él. Eva akkor tűnik fel a színen, amikor megmutatja levelét férjének: anyjának, Charlotte-nak írta, akit hét év után magukhoz invitál. A mindig elegáns anya meg is érkezik, a várva várt találkozás örömét azonban szinte azonnal beárnyékolja a tény: Eva kivette az otthonból, és házukban ápolja fogyatékos, kerekesszékes testvérét, Helenát (Bognár Beatrix). Amikor ezt Charlotte megtudja, azonnal megkeményedik, a viszontlátás ellentétes érzelmeket vált ki belőle. Mégis megpróbálja eljátszani az érdeklődő anyát.

A darab másik szála ez a kötődés, vagyis az anya (akit tudat alatt talán örökös lelkifurdalás gyötör) és beteg lánya viszonyának ábrázolása. A harmadik szál pedig Eva és férje kapcsolata: a férfi örökké vágyódik az őt vállaltan nem szerető, ám mégis ragaszkodó felesége után. Mintha a Charlotte–Eva viszonyt látnánk párkapcsolati változatban. A helyzetet nehezíti, hogy a pár négyéves gyermeke egy balesetben meghalt, Eva pedig szinte folyamatosan gyászolja. A lélektani drámában a történések helyett a párbeszédek a hangsúlyosak. Az összezártság feltépi a múlt sebeit, Eva elmeséli és anyja szemére hányja, hányszor hagyta őt, illetve őket magukra, és mennyire nem vette észre, mekkora szüksége volna rá a gyermekeinek. Az apáról nem sok szó esik, megtudhatunk azonban némi információt Charlotte nemrég elhunyt társáról, akivel egy ideig együtt élt, valamint szóba kerül a művésznő ügynöke is, akivel nagyon baráti a viszony.

A színen egymásra vágyó, szeretni akaró és a szeretettől, a szeretettségtől, az őszinteségtől mégis félő embereket látunk, akik hiába próbálnak közeledni egymáshoz, valami mindig megakadályozza őket abban, hogy szabadjára engedjék érzelmeiket. A darab több, a színészeknek igazi kihívást jelentő jelentettel is szolgál: az egyik ilyen, amikor Eva anyja előtt zongorázik. A színen azonban nincs zongora, így Csenki Réka csupán egy széken ül, a közönség felé fordulva, és a bejátszott Chopin-darab alatt arcán jeleníti meg mindazt a drámát, ami Eva lelkében lejátszódhat. Aztán helyet cserélnek: Charlotte, a mindig tökéletesen játszó művész „adja elő” ugyanazt a művet, elégedett, fölényes arckifejezéssel. Nagyon hatásos és drámai Charlotte rémálmának megjelenítése is, amikor fogyatékos lánya fonódik rá testére intenzív, pulzáló zene, fények közepette. Ez után az álom után kerül sor arra a párbeszédre az anya és Eva között, amellyel a lány a múlt sötét, gyanús történéseit felhánytorgatva lényegében elüldözi anyját. Charlotte-nak elege lesz a „kényeztető” napokból, továbbutazik a következő fellépés helyszínére.

Eva pedig utólag ismeri fel: talán nem kellett volna ennyire keménynek lennie. Ismét levelet ír, amelyet újra férjének mutat meg. Ám, hogy sikerül-e közelednie anyjához, azt nem tudhatjuk meg, így azt is csak találgathatjuk, ki ülhet majd le arra a három székre, ami a sötétülő színen marad…