Arató Antal életének legérdekesebb fejezeteit dolgozza fel könyvében Majer Tamás

„Hiába, mindig tanul az ember, kérlek alássan”, fogad Jókai utcai otthonában Arató Antal. A középkori utca belső udvarán soha nem jártam még, különös a hangulat, amely illik a lakás tulajdonosához, aki kezembe nyomja a könyvet, amely életének beszámolója. „Hiába, mindig tanul az ember, kérlek alássan”, olvasom a szép könyvjelzőn, amit Perei Zoltán metszeteivel díszített nyomdaillatú lapok közé tűzött egy gondos kéz, vagy inkább gép, de képzeletemben inkább szeretnék az előbbi változathoz ragaszkodni. Aztán leülünk hármasban, hiszen velünk van az író, Majer Tamás is. Az én házam odakint a pákozdi hegytetőn hideg, a munkahelyem hideg, a világ hideg: Arató Antal könyvekkel tapétázott falai között azonban szívet és derekat melengető az idő, mintha nem lenne háború, sem válság, csak barátság és jövő. És múlt, amelyről öröm beszélni.  

– A találkozásunk pontos idejére már nem emlékszem, alighanem 2015-ben történhetett – próbál emlékezni Majer Tamás. – Egy baráti esten történt, amit Perényi László késkészítő mester rendezett a Jókai utcában. Sokféle embert meghívott, közöttünk volt két művész, Miklós János keramikus és Horváth János festő és fafaragó, valamint Nagy Norbert fotóriporter, aki egyébként a kötet tervező-szerkesztője lett később, ő készítette el a grafikát is a borítóra. A jószerencse, vagy maga az Isten lehetett, aki engem akkor oda vezetett. Csendesen hallgattam a beszélgetést. Aztán adódott egy pillanat, amikor Miklós János és Horváth Jani összevitatkozott egy esztétikai problémán, és a nézeteltérést megelégelve Arató Antal közbeszólt. Közölte, hogy a vitatott kérdésre pontosan és éppen melyik kötetben találják meg a helyes választ. Én pedig csak néztem.   

Nevetve idézik fel, mennyit anekdotázott Arató Antal ezután, a fiatal, de már régen nem pályakezdő újságíró pedig itta minden szavát és egyre gyakoribb látogató lett az idős szakember otthonában.      

– És aztán egyszer megkérdezte, miről írjon? Én azt válaszoltam, írjon a kitelepítésekről, mert annak éppen akkor volt az évfordulója – veszi át a szót a címzetes könyvtárigazgató. – Megjelent a cikk, és attól kezdve gyakran jött, én pedig mindig mesélgettem az életemről és idővel alkotó fantáziája beindult és rájött, hogy a történeteimből egy egész kötetet lehet csinálni.   

Tamás közbeszól.   

– De jöttem én idővel témákért, javaslatokért és segítségért is, hiszen nála olyan könyveket találni, amelyek között mindenre megvan a válasz.   

Az Úri passzió című nagyon szép kötet Arató Antal 80. születésnapjának évében jelenik meg, ennyi időt pedig lehetetlen egy rövid beszélgetés keretein belül felölelni. De azért belevágunk, az interjúregény úgyis pótolja a hiányosságaimat.   

– Pesten születtem, nagyapám vezérőrnagy, folyamőr főkapitány, apám folyamőr kapitány volt. Jött a kitelepítés, 1951-ben Jászapátiba kerültünk néhány kilós csomagokkal, egy úgynevezett kulák egyszobát kaptunk meg öten. Ezek a gyermekkori emlékek keretei, utána jött az amnesztia, de pénzünk nem volt, nem is lehetett. Csobánkára kerültünk egy albérletbe, később Dunaharasztira. Onnan jártam át gimnáziumba Pesterzsébetre. Sokat jártam a soroksári könyvtárba, onnan ajánlottak be a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárba, először négyórás munkatársnak: ott kezdtem a pályafutásomat. Éltem a világomat, barátaimmal megalakítottuk a Cejgnadrág Büszke Fiai Lovagrendet, és játszottunk mindenfélét, ami csak az eszünkbe jutott. Olyan drága volt abban az időben a farmer, hogy mi tüntetőleg cejgnadrágban jártunk.    

Ez a bizonyos, a mai napig létező kitalált lovagrend elsősorban a barátságról, a baráti kapcsolatokról szólt, akár most a könyv, az Úri passzió. A borító hátoldalán olvasom: „Legfontosabb célunk, hogy cejgnadrágot viseljen az emberiség, mert aki nem visel cejgnadrágot, az elveszti a hivatalát, elválik a feleségétől, gyermekei megtagadják, s végül iszákosság útjára tér, szegénységre jut, elnyomorodik, továbbá impotens lesz, elveszti fél lábát és cigarettatárcáját, kiskutyája kólikában megdöglik, autógumija kidurran, háza leég, és az anyósa beleszeret”.  

– A hivatalos életrajzokba bekerülnek a munkahelyek, de az ilyesmi általában hiányzik – folytatta az öreg könyvtáros, miután elbocsátja a postást, aki éppen a nyugdíjat hozta. – Tehát dolgoztam a Szabó Ervinben, aztán megnősültem, de lakást nem tudtak szerezni. Közben elvégeztem estin az egyetemet, majd megpályáztam a jászberényi könyvtárigazgatói állást, ahol tudtak adni szolgálati lakást. Ott csináltam egy jó könyvtárat, háromszoros kiváló könyvtár címet nyerve el. Aztán beleuntam. Vadászat, horgászat, kártyapartik, kitüntetések, mindenem volt, de untam. Inkább visszamentem Budapestre a Könyvtártudományi és Módszertani Központba egyszerű munkatársnak, szakfelügyelő lettem. Korábban is számos szociológiai dolgozatot írtam, például feldolgoztam a jászsági sajtó történetét, abból doktoráltam. Budapesten folytattam a kutatómunkát.   

Aztán Perei Zoltánra terelődik a szó, akit Jászberényben ismert meg. Perei angliai disszidálásából hazatérve alig kapott kiállítási lehetőséget, Arató Antal segített rajta, kiadványokat jelentetett meg róla, bemutatókat szervezett, és e munka kapcsán ismerte meg Supka Magdolna művészettörténészt.   

– Kettejük barátsága meghatározó lett az életemben – zárja le gondolatban életének azt a fejezetét. – Székesfehérvárra 1994-ben jöttem, akkor pályáztam meg sikerrel a Vörösmarty Mihály Megyei Könyvtár igazgatói posztját. Hosszú idő telt el azóta, sok-sok történetet hozott el a sors és az idő. Majer Tamás barátom nagy érdeme, hogy összegyűjtötte az anekdotákat és megszületett ez az interjúregény.  

Az Úri passzió valóban inkább interjúregény, és nem megszokott interjúkötet, hiszen nem kérdések-feleletek gyűjteménye. Majer Tamásnak egyébként ez az első önálló könyve, bár írásait már máshol is megjelentették: egy hónapja például egy Veszprémről szóló kötetben látott napvilágot egyik története. Tamás 2017-től 2022-ig a Fejér Megyei Hírlap újságírójaként dolgozott: ezeknek az éveknek lett az egyik eredménye, hogy riportútjai elvezették negyvennégy évvel idősebb barátjához, és aztán huszonegy nagy interjút készíthetett vele és róla az elmúlt időről és az élet bölcsességeiről.   

– Talán az „Öt liter oleum helianthi” című fejezet a kedvencem – vallja be Tamás. – Amikor először hallottam a sztorit, még nem az interjúkat készítettük, csak a konyhában beszélgettünk. Mintha egy kémfilmet hallottam volna. Tóni bátyám annak idején drogista ipari tanuló volt, ezt a mai gyógyszerészi és a mai drogériai munka közé tudnám belőni. Ottani élményeit mesélte el, hogy milyen kalandjai voltak a soroksári vasútállomáson a szovjetekkel, vagy a metil alkohollal, miként csent ki a raktárból injekciókat beteg édesanyjának.     

Arató Antal visszavenné a szót, hogy elmesélje a történetet részletesen, de Majer Tamással egy emberként intjük le. Nem kell ugyanis mindent máris elmondani, hiszen november 24-én, csütörtökön 17 órakor a székesfehérvári Vörösmarty Teremben lesz a könyvbemutató. Bobory Zoltán költő és író vállalta a házigazda szerepét, és várják Cser-Palkovics András polgármestert is az eseményre. A két barát beszélgetőtársa Kozáry Ferenc színművész lesz. És a múló idő, amit papírra rögzített kettejük összetartozása, egymás iránti figyelme és tisztelete.