Egyszerre szemérmes és szemérmetlen – kötet Verebics Katalin festőművészről

A szép női arcba illeszkedő szem egyenesen ránk bámul a borítóról, igaz, fekvő helyzetből, tehát nem szemtől szemben, mégis – zavarba ejtően őszinte ez a tekintet, valahogy máris behívja a leendő olvasót, nézőt: „Itt vagyok, ilyen vagyok, ismerj meg engem.”
És a Hungart Egyesület sorozatába illeszkedő kötetből valóban feltárul előttünk Verebics Katalin alkotói világa, ezáltal pedig valamelyest személyisége is, amely ugyanakkor tovább őrzi titokzatosságát is. Számomra – kezdetben annak idején osztálytársként élvezhettem testközelből Katalin alkotói világának kibontakozását, majd időnként cikkekben követtem nyomon pályájának alakulását – mindig is az volt vonzó ezekben a festményekben – a kiváló technikai tudáson túl –, hogy egyszerre voltak kitárulkozók, ugyanakkor szemérmesek.  

A könyvben Nátyi Róbert művészettörténész mutatja be Verebics Katalint – akinek testvére, Verebics Ágnes ugyancsak felkapott, elismert festőművész – egy terjedelmesebb esszében, amelynek angol változata is olvasható. A „Kultúrák határán – Verebics Katalin művészete” című szöveg elején a pályakezdésről esik szó: megemlítődik a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika, majd festészet szakiránya a mesterekkel (Eszik Alajos, Klimó Károly), és azt is megtudja az olvasó az alkotóról: „A kezdetektől különböző látványelemek: a grafika, a festészet és a fotó együttes – kollázs-szerű – alkalmazása jellemzik műveit, de eltéphetetlen szálakkal kötődik a klasszikus képzőművészet hagyatékához.”

Kiderül, hogy Katalin képeinek leggyakoribb főszereplője az emberi, főleg a női test, leginkább a maga kendőzetlenségében. Ugyanakkor a képlet nem ilyen egyszerű, hiszen a művek sokszor lelki folyamatokra utalnak, azok kivetülései. Nátyi Róbert értekezik a pálya elejére jellemző provokatívabb festményekről, amelyek már-már naplóként rögzítik a művésszel történteket. Az elmúlt bő másfél évtizedben pedig jól nyomon követhető a változás, amelyet így ír le: „Kezdeti szemléletmódja az önreprezentáció műfajában az elmúlt másfél évtizedben folyamatosan alakult át a szenzuális érzéki megközelítéstől a szociokulturális meghatározáson át a komplexebb, pszichologizáló, asszociatív összegzésekig.”
A már említett kitárulkozás-szemérmesség kettőségéről pedig például ezt olvashatjuk: „… a nőiség egyszerre mutatkozik kendőzetlenül és ugyanakkor számos alakján éteri, emelkedett szerepben.” Valóban, ezt láthatjuk több, akár mitológiai alakokat megjelenítő képen. Vagy: „Tovább elemezve a jellemző ellentétpárokat, kimondhatjuk, egyszerre rejtőzködő és kitárulkozó, szemérmes és szemérmetlen.”

Nátyi Róbert ír a különféle ciklusokról és az újonnan alkalmazott technikákról is, amelyek gazdagítják Katalin alkotói kifejezésmódját. Így olvashatunk például a fotó alapú transzfer technikáról, vagy akár a „Jordan project” című szériáról. Tagadhatatlan ugyanis az a hatás, amely az észak-afrikai, illetve a közel-keleti országokban tett látogatásoknak és az ott kialakult kapcsolatoknak köszönhető. Katalin nagy érdeklődéssel vizsgálja az egyiptomi, az arab kultúrát, kutatja múlt és jelen kapcsolatát, összefüggéseit. Nyilván nem véletlen, hogy férje, Mohamed Abouelnaga is egyiptomi származású, és maga is képzőművész. E kapcsolat, a magánélet változásai is erőteljes nyomot hagytak, hagynak Katalin művészetén. Ahogyan az is, hogy hat évvel ezelőtt megszületett Frida nevű kislányuk, aki újabb inspirációt jelentett édesanyja számára. Azóta számos, az anya-lánya bensőséges kapcsolatát, a kötődést kifejező kép készült, ezek közül több látható a könyv második felét elfoglaló „Munkák” című részben. A szövegben leírtakat itt követhetjük nyomon a festményeken, vegyes technikájú alkotásokon. Igaz, nem található meg minden említett kép, ami egy kissé zavaró a szöveg és kép kapcsolatát jobban vizsgálni akaró olvasó számára, ám ez nem változtat azon a tényen, hogy a művészetkedvelők, a kortárs művészetet jobban követni akarók számára fontos, és nem utolsó sorban szép kiadvány született.