Irodalmunk múltjából

„Ezeröthatszázban s három esztendőben  / Az tengör mellett ezt írák versekben, / Egy katona rab szomorú kedvében, / Ki Fejérvárért most is van nagy nyűgben / Szent Isten, ne hadd szegényt ottveszésben.” – így ér véget Wathay Ferenc verses krónikája, melynek címe: Székesfejérvár veszésérül való história az nagyságos úrnak Enyingi Török Istvánnak egy rab az tenger mellett Galata tornyában írta szomorúságos bánatjában.

     Ha végigtekintünk a város irodalomtörténetén, akkor kétségtelenül Wathay Ferenc nevéhez fűződik az első jelentős teljesítmény. A fent idézett mű szerzője Balassi Bálint kortársa, s ha nem is annyira ismert a magyar irodalomban, mindenképpen egy fontos életmű fűződik a nevéhez. Wathay 1568-ban született a mai Győr-Sopron megyéhez tartozó Vág településen. Végvári vitéz, festő és énekszerző költő volt. Több színhely után 1602-ben ő lett Székesfehérvár várának vicekapitánya, de augusztus 29-én a vár elestekor megsebesült, és török fogságba került. Ugyan a következő esztendőben megszökött, ám újra elfogták, és csakhamar Konstantinápolyba vitték, ahol a Fekete-torony rabja lett. Később a budai Csonkatoronyba került, ahonnan egy fogolycsere révén szabadult 1606-ban. További életéről kevés az információ, valószínűleg 1609 után halt meg.

    A fent idézett részlet híres művében, a Wathay-kódexben, énekeskönyvében található. Ezt a művét a török fogságban fejezte be 1605-ben. Dokumentumként és irodalmi-képzőművészeti alkotásként is jelentős, korának légkörét, a történelem viszontagságait hitelt érdemlően ábrázolja. Bár stílusa és költői nyelve nem mentes a sablonoktól, helyenként igen hitelesen szól belső lélekállapotáról, gyötrődéseiről, szabadságvágyáról. Feleségéhez való vágyódását például így jeleníti meg: „Szép ivolyáid ott én szedhetném, / Másik fűszállal azt egyben köthetném, / Ő ajakához azt illethetném, / Tudnám térdhajtva tűle köszöntetném.” Az emlékek megidézése teszi érzékletessé az ilyen részleteket.

   Műveiben a XVI. századi krónikás énekek hatása érvényesül elsősorban, ugyanakkor  irodalomtörténetileg a késő reneszánszhoz köthető a tevékenysége. Érződik rajta Balassi Bálint szerelmi lírájának a hatása is, és mindez természetesen következik a kor szellemiségéből és levegőjéből. Keresztury Dezső szerint „vadonban kinyílt virág” az énekeskönyv. S ha már Balassi nevét említettük, akkor tegyük hozzá, hogy a „nagymester” hangja a „kismesterére” hatott. 

   Érdekesség egyébként, hogy Wathay valószínűleg csupán négy évig tanult iskolában, ám ettől függetlenül bizonyíthatóan volt latinos műveltsége, és a Bibliát is ismerte. Művei tanúsága szerint járatos lehetett a végvári költészetben és az ún. tudósító énekben, valamint Tinódi Lantos Sebestyén tevékenységében.

  Az pedig szintén varázslatos, hogy a XX. században is tovább élt jelensége, és ebben is fontos szerepe van Székesfehérvárnak. A városban alkotott jeles, József Attila-díjas író, Sobor Antal Hosszú háború című történelmi regényének ő a főhőse. Egyrészt életrajzi regény ez a kiváló, 1980-ban megjelent mű, másrészt egyetemes jellege Gárdonyi Géza méltán híres alkotásának, az Egri csillagoknak rokonává teszi. „…magyarság és kereszténység nála szétválaszthatatlan: azt hiszem, katonaként és költőként is szolgálatot teljesít… Hogy regényemben mégis több szó esik a katonáról, mint a költőről-festőről, azért van, mert valójában is elsődlegesen katona volt ő, verselni, festeni akkor kezdett,  amikor már nem harcolhatott, vagyis rabságában vált művésszé.” – mondta egy általam készített 2000-es interjúban főhőséről Sobor.  Írónk érzékletesen, mégis tárgyszerűen írja le azt, amit megtörténhetett, és láthatjuk az ilyenkor szükséges kutató munka és a szépírói tehetség miként egészíti ki egymást.

    A XVI. és a XVII. század fordulóján zajló tizenötéves háború, Magyarország akkori helyzetének sajátosságai kínálták a fordulatos regény megírását. Ám a kiváló korrajz mellett Wathay Ferenc története az igazi olvasói élmény. A Hosszú háború tehát elsősorban életrajzi regény, a főhős ifjúkorától harcain és a törökországi fogságon át egészen a várva várt szabadulásig. Közben a költő és festő ábrázolásával.

   S van még egy, kései „utózengése” Wathay Ferenc életművének. A szintén Székesfehérvárhoz kötődő L. Simon László költeménye együtt szól a hajdani poétához és az őt ábrázoló kortárs regényíróhoz. A Wathay vicekapitány a fehérváriakhoz és a Jó Istenhez című verset Sobor Antalnak ajánlotta a szerző. A műben vannak Wathay-vendégszövegek is, ezzel is adózván a török kor krónikásának. Ünnepélyes befejezése: „…Forgószélnél forgóbb az emberi élet, / édes hazám, imádkozom érted.” Kelemen Erzsébet szerint: „…A Wathay-szimbólum mellett az ajánlás és a történelmi regényre utalás … a Sobor Antal-párhuzamot kínálja fel: a két kortárs alkotó barátságtörténetét, műveik egymásra hatását, a regény vicekapitány-képének megismerésére, a mű elolvasására való felhívást, vagy egyszerűen csak a regénycím jelzésének, beszédes formájának feltárását…” 

   Így érnek össze az idősíkok. A hajdani vicekapitány, költő és festő a lírai én alakjában szembesül az örökkévalósággal.