Irodalmunk múltjából

1811 és 1816 között a székesfehérvári Ciszterci Szent István Gimnáziumban tanult, és itt ismerkedett meg a klasszikus magyar és világirodalom alapjaival. (1816-17-ben a pesti piarista gimnáziumban folytatta tanulmányait.) Nincs még egy költőnk, akinek nevét ennyi intézmény és társaság viselné Székesfehérváron és Fejér megyében. Kultusza folyamatos, életművének ápolása 1855-ben bekövetkezett halála után minden korban kiemelkedő volt. Mindhárom irodalmi műnemben jelentős művek fűződnek nevéhez. Elég tán arra utalnunk, hogy 1825-ös Zalán futása című nemzeti eposza a magyar romantika első nagyértékű alkotása, s egyben a reformkor nyitányának a pillanata.

Lírai műveinek legjobbjai, a Gondolatok a könyvtárban, az Előszó, A vén cigány, Az emberek vagy a Szózat nemzeti és romantikus költészetünk legjobbjai közé tartoznak. Epikus művei, elbeszélő költeményei hasonlóképpen kiválóak: a Zalán futása mellett a Cserhalom vagy a Tündérvölgy. A drámaíró Vörösmarty pedig történelmi drámák hosszú sorát írta színpadra, ebben a tekintetbenis élenjáró írónkat tisztelhetjük benne. Legismertebb drámája, a Csongor és Tünde Székesfehérváron jelent meg 1831-ben, ahogy olvashatjuk: „Székes-fejérvárott, nyomatott Számmer Pál betűivel. (Hasonmás változatát 1984-ben adta közre a költőről elnevezett megyei könyvtár, az ünnepi könyvhét itt tartott országos megnyitójára.) Essék most szó a drámaíró Vörösmartyról, aki kevésbé ismert drámái már a költő életében kivívták az elismerést.

A Czillei és a Hunyadiak Vörösmarty Mihály utolsó, 1844-ben megírt drámája. A tervezett trilógiának csak első része készült. A történeti drámát öt felvonásban állították színpadra 1844. január 18-án. Ennek ellenére ezt a művet tulajdonképpen a huszadik században fedezték föl. A Csongor és Tünde mellett ez a legismertebb Vörösmarty-dráma. Hosszú ideig játszották a Nemzeti Színházban, és bemutatták a Szegedi Szabadtéri Játékokon is. S egy érdekesség: 2004-ben Spiró György „fordításában” adták elő a Nemzetiben, Babarczy László rendezésében. A mű valós történelmi körülmények között, Hunyadi János halálának idején, 1456-ban játszódik. Rögtön látható már a szituációban, hogy a történelmi mondandó és a korfestés az elsődleges benne. A cselekmény elején Gara nádor azt tanácsolja Hunyadi Lászlónak, hogy ne menjen apja csatájába Nándorfehérvárra, hogy legalább ő ne vesszen el.

Vörösmarty gyakran foglalkozott egy-egy korszak válságával, és ez a törekvés ebben a drámájában teljesedik ki leginkább. Ugyanakkor azt is igaz, hogy ez a legrealisztikusabb színpadi alkotása. A romantika jegyei kevésbé fontosak, ha nem is szakad el teljesen a XIX. század első felének legfontosabb stílusától. A múltból merítés és a gazdag cselekmény persze ebben az esetben is

jól látható. Ez a két jegy, valamint a valóságábrázolás realista igénye biztosítja a dráma életképességét, későbbi színpadi sikereit.

Kétségtelenül nagy kihívást jelent ennek a műnek a színpadra állítása, ezért is érdemel figyelmet a fent említett színházi sikereinek sora.

A szituáció tehát világos: adott a gyengekezű király (V. László), és vele szemben a hatalom várományosai, Czillei Ulrik gróf, a király nagybátyja, majd Magyarország főkormányzója, Gara László nádor, Ujlaky Miklós, erdélyi vajda. Utóbbi kettő egyértelműen török győzelmet vár, és nagy örömmel veszi a magyar vereség hírét. Garát pontosan jellemzi ez az idézet:

„…Végtére majd átlátja Hunyadi,

Hogy nélkülünk nem képes harcot állni…”

A viszonyok tehát tiszták: Czilleiék minden áron a hatalomra törnek, és a módszerekben sem válogatnak. A hatalomhoz igen közel álló Hunyadi Lászlót úgy akarják semlegesíteni, hogy a Gara-házba való beházasítását tervezik. Az ország főurainak tehát a hatalom a fontos, és a gyöngekezű király tehetetlensége belső anarchiához vezet. Főként Czillei alakja izgalmas: a romantikus drámákban jól ismert intrikusok rokona ő. Fölhasználja Ágnest, Henrik kedvesét és a király ágyasát is. S amikor az öreg Hunyadi haldoklásáról hall, így ujjong: „…S az éhes, szomjas tigris én vagyok…”

Ez az „éhes tigris” sokszor visszaérő figura. Céljának eléréséért megpróbál minden mozzanatot kihasználni. Czillei minden tette kizárólagosan saját önző érdekeit szolgálja. Gyakran alakoskodik, és amikor ő lesz a kormányzó Hunyadi János halála után, Lászlót és Mátyást „hű szándékával” próbálja megtéveszteni. Üres szólamokkal kíván népszerűvé válni, de ez nem sikerül neki. Őnála valósul meg a romantikus drámák tipikus bosszú-motívuma is. El akarja venni a Hunyadi-testvérek életét, és mindez a Brankovicsnak írt levélből derül ki. Kezében tartja a királyt is. Amikor megjelenik a színen, akkor László kénytelen elbujtatni még Ágnest is. Ez a kis mozzanat is igazolja, hogy Czillei az igazi uralkodó az országban.

Ezzel a művel tehát Vörösmarty elköszönt a drámától, hogy aztán a lírában teljesedjen ki mindinkább zsenialitása.

Ajánló bibliográfia:

Gyulai Pál: Vörösmarty életrajza. Szépirodalmi, 1885.

Horváth János: A klasszikából a romantikába. Akadémiai, 1968.

Vörösmarty mai szemmel. Árgus-Vörösmarty Társaság, 2000.

Tóth Dezső: Vörösmarty Mihály, Akadémiai, 1957.

Rajnai László: Vörösmarty Mihály. Árgus-Vörösmarty Társaság, 2000.