Ha egyszer megindul, nehéz megállítani – Pál Istvánnal próbálják tartani a lépést a fiatalok

Ha nem csal az MLSZ adatbankja, akkor ön az idei kiírásban már túl van az ötvenedik meccsén. Hogy csinálja?

– Ez egy érdekes történet – mondja nevetve a 47 esztendős Pál István. – Az első helyen mindenképpen a Velence szerepel, legyen szó edzésről, meccsről, én ott vagyok. A szabadnapokon az érdi vagy a tordasi öregfiúkban, esetleg valamelyik Old Boys bajnokságban rúgom a bőrt. Sajnos most egy kisebb sérüléssel bajlódom, így az oldalvonalon kívülről követem a csapataimat.

Velencén két együttesben összesen 19 gólnál jár, az egész szezonját tekintve pedig már közel negyvenszer talált be.

– Kijött a lépés. Ha reálisan nézem, akkor a megyei má­sod­osztályban szereplő tóparti gárdába én már nem férek be, valószínűleg azért vesznek még számításba ott, hogy példát mutassak a fiataloknak.

És sikerül?

– Lépten-nyomon azt érzem, hogy mindenhol szeretnek, tisztelnek, de legfőként hiányolnak, ha nem vagyok a pályán – utóbbi különösen jó érzés. Dolgozni kell, ki kell tenni a szíved a pályára, persze ha gólt lősz, az is segít…

A mai világban nem igazán beszélhetünk már klubhűségről, ön mégis – kisebb-nagyobb megszakításokkal – a tópartiakat erősíti.

– Nekem játékosként az a feladatom, hogy megtegyek mindent a sikerért, csúnyán fogalmazva „dögöljek” meg a pályán, és nem utolsósorban: rugdossam a gólokat. A vezetők, az edzők szerencsére nem tesznek különbséget a huszonévesek és az idősebbek között, csak az elvégzett munka számít. Az egyesülettel kitartottunk egymás mellett, jóban-rosszban, olyan ez mint egy házasság. Viccesen azt mondanám, hogy örökre Velencén maradok.

Gondolom, azért figyel magára, nem „szántja” már fel a pályát edzés, meccs közben.

– Ez az adott időszaktól is függ. A felkészülést mindig becsülettel végigcsinálom, de amikor futószalagon jönnek a mérkőzések, akkor természetesen kihagyok néhány gyakorlást. Van úgy, hogy akkor is ott vagyok, ha nem kell. A jelenlegi edzőnk, Csábi József például már hosszú ideje ismer, neki nem kellett sokat bizonyítani az alapozás során. Van, hogy könnyített munkát végzek, de akkor is edzek.

A jóból is megárt a sok…

– Ez igaz! Egy vereség vagy egy rosszul sikerült találkozó után volt, hogy elgondolkodtam: kell ez nekem!? Aztán két órával később már azon járt a fejem, hogy ki a következő ellenfél. Egy biztos, addig focizok, ameddig jól érzem magam, amíg a testem bírja.

Biztatják?

– Persze, a megye hármas csapatban például azzal küldenek pályára, hogy: „Palikám, intézzétek el a meccset, aztán jöhetnek a fiatalok!” Mi általában szófogadóak vagyunk Németh Zsolti barátommal.

Volt, akire felnézett, felnéz?

– Valamilyen szinten minden játékostársamra elismeréssel gondolok. Szerencsés helyzetben vagyok, mert olyanokkal játszhattam együtt, mint Csábi József vagy Keller József. Utóbbiról sosem felejtem el, hogy egy összecsapás után mi már a jól megérdemelt sörünket kortyolgattuk, amíg ő 44 évesen, négyszázötven NB I-es és kétszáz francia élvonalbeli derbivel a háta mögött fekvőtámaszokat nyomott. Ők vérbeli profik voltak.

Soha nem vágyott többre?

– Nem, nekem van önkritikám. Azon kívül, hogy gólt tudok rúgni, szerintem nem vagyok egy nagy „spíler”. Ahogy a mester mondaná: „mindenki azt csinálja, amihez ért.” Több osztályban is gólkirály lehettem, az NB III-ban például majdnem 40 évesen. A díjkiosztón meg is lepődtek rendesen, először azt hitték, az elnök vagyok. Nem akarták elhinni, hogy én vagyok az a játékos, aki 15 gólt vert a másodikra. Az NB III-as válogatottba is behívtak minket Németh Zsoltival, ott is először öregfiúknak néztek.