Bulath Anita: Nincs hiány a szép emlékekből

Kérem meséljen arról, hogyan találkozott a kézilabdával.
– Gyerekkoromban kicsiként anyumék úszni járattak például, de a kézilabda volt szinte az első és egyetlen sportág, amelyet komolyan űztem. Ercsiben az általános iskolában kezdtem el kézilabdázni, az egyik barátnőm hívott el. Hetedik év végén elmentem Győrbe, ott a régi Balázs Béla Általános Iskolában egy kézilabdaosztályba kerültem, mindenki kézilabdázott.

Felnőtt játékosként az első klubja a Dunaferr volt, szülővárosának csapata. Emlékszik még az első góljára?
– Igen, vagy a Győr vagy a Fradi ellen történt, talán az előbbinek találtam be, fantasztikus érzés volt. Eleve bekerülni anno abba a Dunaferrbe élmény volt, nagy csapatról beszélhetünk. Először félve mentem be az öltözőbe is. Nagyon jó évek voltak, mindenki befogadóan viselkedett velem, családias és jó hangulat uralkodott akkor is az öltözőben, de ez mindig is jellemző volt Dunaújvárosra, ezt alátámaszthatja mindenki, aki megfordult a csapatban. Szép évek voltak, minden évben a bajnoki címért és a Magyar Kupáért küzdöttünk, BL-ben játszottunk, ha nem ott, akkor az EHF-ben. Jó visszagondolni arra az időszakra, megannyi élmény jut eszembe, világsztárokkal játszhattam egy pályán.

Dunaújvárosi évek után légiósként folytatta pályafutását, 2006-ban Dániába igazolt.
– Koppenhágába mentem legelőször, két vagy három szezonra írtam alá. Ami nem volt számomra szimpatikus, hogy mindig mondták nekem, nyugodjak meg, majd játszom, de én tényleg játszani akartam. Az az évem ezért felemás volt, hol kaptam lehetőséget, hol nem, azt mondták, hogy ez még tanulóév. Nekem ez annyira nem volt jó, így el akartam jönni onnan. A nyári felkészülés alatt játszottunk a Podravkával, akinek az edzője Zdravko Zovko volt. Megkérdezte tőlem, hogy egy magyar lány mit keres Dániában, miért nem Horvátországban játszom, sokkal közelebb van. Mondtam neki, hogy jó lenne, ha lehetne, majd utána elkezdődtek a tárgyalások és a horvát csapatban folytattam, két évet játszottam ott. A bajnokság gyengébb volt, azonban a BL-ben pallérozódhattam, tanulhattam. Azt a két évet nagyon szerettem kint eltölteni, később ezért is tértem vissza, de akkor már anyagi gondok jelentek meg a klubnál és nem tudtam maradni.

2009-től 2013-ig több csapatban megfordult, itthon, valamit külföldön is. Mi történt ezekben az években?
– Debrecenbe mentem először, szeptemberben igazoltam át, mivel előjöttek a problémák a Podravkánál. Debrecenből Veszprémbe kerültem, majd a Podrevka következett, ahonnan anyagi problémák miatt Viborgba igazoltam, majd onnan jöttem haza Dunaújvárosba. Nehéz időszak volt, nem volt stabil helyem sehol egy, vagy két év után mindig mennem kellett tovább. Ezekből az évekből is tanultam, nagyon szerettem Veszprémben lenni, jó csapatunk volt, sajnálom, hogy csak egy év lett belőle, később az együttes meg is szűnt. Viborgban is töltöttem egy évet, majd megkeresett a Dunaújváros, és így jöttem vissza, majd nyertem EHF Kupát.

Ekkor több szempontból is hazatért, hiszen nemcsak Magyarországra, hanem szülővárosába tért vissza. Ebben a dunaújvárosi időszakában született meg a gyermeke. Majd visszatért a pályára, az anyaság változtatott valamit a korábbi Bulath Anitához képest?
– Nagyon megváltoztatta a kézilabdához való viszonyomat, pedig előzetesen azt gondoltam, nem fogja. Anya lettem, teljesen más szemszögből nézek dolgokat, sokkal érzékenyebb lettem. Minden téren változást hozott, sokkal jobban elkezdtem pátyolgatni, segíteni a fiatalokat.

Már a 2020/2021-es szezon végén is felmerült a visszavonulás gondolata, holott továbbra is a magyar mezőny egyik legeredményesebb játékosa volt. Aztán végül a folytatás mellett döntött.
– Sokáig nem kellett fűzni, az tény. Nagyon szerettem ez a kis csapatot, a tavalyi év végén is kérték, hogy maradjak segíteni a fiataloknak. Nem tudtak úgy igazolni sem, nem volt úgy lövő, de úgy volt, kevesebbet kell majd játszanom, aztán mégis fenn voltam a pályán. A csapat segítése volt a célom. Sajnos ez a szezon már nagyon fájt. Az őszöm még nagyon jól sikerült, de már ott is bajlódtam kisebb sérülésekkel. Aztán jött a tavasz, ami nagyon fájt és már nem is tudtam segíteni a csapatnak, amit nagyon sajnálok. Nem így akartam befejezni a pályafutásomat, hogy csak a padról próbálok segíteni. Sajnos ez így alakult, nem szerettem volna belemenni semmi hülyeségbe, a gerincprobléma nem játék. Sajnálom, hogy nem gólokkal, játékosként hagytam abba a pályafutásomat.

Nehéz volt meghozni a döntést a visszavonulásról?
– Nem volt őrlődés, amikor az alapozást elkezdtük, már ott is éreztem, hogy nem bírom úgy, nem regenerálódom kellőképpen. Tudtam, hogy befejezem, ez a tavasz csak rásegített abban, hogy a jó döntést hoztam meg.

Hosszú pályafutása során sok szép sikert ért el. Melyeket emelné ki?
– Egyet nem tudok kiemelni, voltak Magyar Kupa és bajnoki döntők is, a régi Dunaújváros-Ferencváros mérkőzések is emlékezetesek maradnak, vagy egy Győr elleni ki-ki mérkőzés. Az EHF Kupa-győzelem, vagy a válogatottal az Európa-bajnoki bronzérem is szép emlék. Szerencsére bőven akadt szép élmény pályafutásom során, van miből válogatni.

Hogyan látja, a mai fiatal kézilabdázóknak könnyebb, vagy nehezebb az ön generációjához képest akár egy NB I-es csapatban stabil játékossá válni?
– Sokkal könnyebb a mai fiataloknak bejutni egy csapatba, nem kell talán annyit harcolniuk egy-egy pozícióért. Csúnyán fogalmazva híg lett a magyar kézilabda utánpótlása, erre kéne nagyobb hangsúlyt fektetni, illetve a magyar játékosokat jobban fel kellene készíteni a hazai bajnokságra, többet kéne szerepeltetni az NB I-ben. Kevés olyan fiatal van, aki kész az első osztályra, ha pedig megállná a helyét, akkor kevés lehetőséghez jut, mivel helyette külföldit játszatnak. Annak a gyereknek pedig, aki ott ül a padon, elmennek az évei, az az időszak, amikor kifejezetten fejlődni tudna és megragad egy szinten. Dunaújvárosban szeretnénk minél több magyar játékost szerepeltetni, ez lenne a magyar kézilabdának és a válogatottnak is fontos, hiszen akkor több válogatási lehetőség lenne a nemzeti csapat szemszögéből is. A fiataloknak szükségük van a játékra, hiszen hiába kerettag egy jó csapatban, de ha a padon ül a mérkőzéseken, akkor nem fejlődik. Hiába az edzések, a meccsszituációk más kihívást jelentenek.

Visszavonulása után is marad a DKKA kötelékében, hiszen a klub szakmai igazgatójaként folytatja. Ebbe a szerepkörbe már belekóstolt idén, hogy érezte magát az új pozíciójában? Jövőre is benéz majd azért időnként az öltözőbe?
– Mondtam a csajoknak, hogy be fogok járni az öltözőbe, ha úgy van, akkor lehet kicsit mocorgok is velük, utóbbit kicsit viccként is tettem hozzá. Biztos, hogy lejárok majd hozzájuk, mérkőzésen, edzéseken is ott leszek többnyire, nem fogok kikerülni onnan, és nem leszek irodakukac. Az nem is én lennék. Tanulom a dolgokat, fejlődni kell ezen a téren is sok mindenben, bele kell szoknom, de itt is beleállok a munkába, pont ahogyan a pályán tettem, itt is száz százalékot szeretnék nyújtani.