A tragikus körülmények között elhunyt hokisra, Szuna Rolandra emlékezik a testvére

Szuna Gábor nem csak a testvérét, a legjobb barátját is elvesztette a hétvégén. Gábor azt mondja, az elmúlt napokban elhárított minden érdeklődést a hazai sajtó munkatársai részéről, de régi barátságunk okán ezúttal kivételt tesz. Édesapja, a Videoton FC futballistáinak korábbi elnöke, az egyesületet 1995-től három éven át irányító Szuna József is készséges, de ő nem szeretne nyilatkozni. Képtelen feldogozni a történéseket, mennek a napok, de csak a kérdések sokasodnak, válaszok viszont nincsenek.

Igazi sportcsalád az övék, az édesapa a futballban lett ismert, két fia azonban a jégkorongot választotta. A kisebbik, Roland válogatott lett, világbajnokságokon szerepelt, sokszoros bajnok és kupagyőztes, bátyja, Gábor bajnok és kupagyőztes, az utánpótlás válogatottban alapember volt, de a felnőtteknél a címeres mezt nem öltötte magára.

A 46 éves Szuna Gábor ül velem szemben, nehezen találja a szavakat. Minden mondatot ezerszer átgondol.

– Nehéz napok ezek, Roli hiányát talán soha nem fogom feldogozni – mondja az elhunyt testvére. – Túl azon, hogy nagyon jó testvérek voltunk, a legjobb barátom is ő volt. Péntek este történt a baleset, a testvérem Győrből jött haza, motorral. Édesapám szerint a Volán esti hokimeccsére igyekezett, ami 19.15-kor kezdődött, de ebben nem vagyok biztos, az igazságot már soha nem tudjuk meg. Magyaralmásnál történt az ütközés, a testvérem párja, Dia Fehérváron várta haza Rolit, de nem érte el a testvéremet telefonon, folyamatosan hívta, kicsörgött, de nem tudott vele beszélni. Fél órán át hívta folyamatosan, rossz érzése támadt, úgy döntött, autóba ül, elindul Fehérvárról. Engem hívott, arra kért, próbáljam én is utolérni. Dia elindult Győr irányába, közben hallotta a rádióban, hogy lezárták a 81-es főút egyik szakaszát, súlyos motorbaleset miatt helyszínelnek, haláleset történt, a forgalmat elterelik. Közben odaért, azt remélte, hogy nem Rolival történt a tragédia. A rendőrhöz sietett, már nézték a testvérem telefonját, a híváslistákat. A barátnője azonosította magát, akkor közölték vele, hogy a testvérem vesztette életét a balesetben. A párját nem engedték oda a balesethez. Rövidesen újra hívott, annyit mondott, az öcsém meghalt, aztán átadta a telefont a hatóság képviselőjének, aki azzal kezdte: őszinte részvétem. Hozzátette, amennyiben erre mód van, egy családtag menjen ki a helyszínre. A vállalkozásom mellett egy utazási irodának is dolgozom, Budapest közelében jártunk, mondtam a rendőrség képviselőinek, nem tudok odamenni, legjobb barátunkat, hokis társunkat, Dunai Istvánt kértem meg, autózzon el Magyaralmásra. Azonnal kocsiba ült. Én ültem a volán mögött, a buszban az idegenvezető és 25 utas, nem is tudtam mi zajlik körülöttem, csak arra figyeltem, valahogy hazaérjünk Fehérvárra. Ez az időszak teljesen kimaradt, hogyan parkoltam le a busszal. Hívtam egy barátomat, egyben kollégámat, vigyen ki a helyszínre, amikor odaértem, este 11 körül, már nem találtam ott senkit, csak Diát és Dunait, azaz Dunyi barátomat, ketten várták, hogy megérkezzek. Testvérem holttestét, elszállították, eltakarították a törmeléket, a sérült autókat és motort is elvitték. Útközben rettegtem, hogy nekem kell Rolit azonosítanom, de erre nem került sor. A hírműsorokban az hangzott el, akkora volt az ütközés, hogy a testvéremnek leszakadtak a végtagjai, de Dunyi ezt nem látta, csak azt, hogy a motort felteszik a szállítójárműre. Sok részlet még nem tisztázott, minden jel arra utal, hogy a testvérem hibázhatott. Imádta a sebességet, a gyors autókat és motorokat.

Azóta napok teltek el, de a fájdalom nem szűnik. 

– Lassan éjfél volt, mire hazaértünk. Igyekeztünk titokban tartani, hogy a családtagok ne a sajtóból értesüljenek a tragédiáról. Mindössze négyen tudtunk a történésekről, abban maradtunk, szombaton reggel a szűk család tagjait személyesen értesítjük. Roli szombaton délelőtt 9-kor egy motoros találkozóra ment volna, csákvári indulással a Bakonyba, előzőleg hívtuk a motorosokat, hogy Roli már nem tarthat velük. Ahogy a família, majd a közeli barátok értesültek a haláláról, elindult a lavina, délelőtt 10-kor már jöttek a telefonok. Folyamatosan hívtak, az hozott egyfajta megkönnyebbülést, elmondtam ugyanazt ötvenszer, jó volt kibeszélni magamból. Egyébként sem igazán használom a közösségi médiát, de az utóbbi napokban egyáltalán nem foglalkoztam vele, nyilván sok szó esik ott az öcsémről. A telefonom állandóan csörög, nem esik nehezemre tájékoztatni az ismerősöket, addig sem agyalok, hanem beszélgetek, és sok támogatást kapok, ami megnyugtat. Most már jobban is alszom, a pénteki baleset előtti éjszaka, csütörtökön keveset aludtam, pénteken éjjel semmit, aztán szombaton nyugtatóval sikerült. Miután azt a napot végig sírtam. Nem csak az én fájdalmam rendkívüli, az egész család, különösen a testvérem két gyermeke, a lánya és a fia megy át rettenetes időszakon, valamint gyászolja az édesapánk második házasságából született két lánytestvérünk, Bonita és Naomi is, őket is nagyon megviseli ez az egész.

A közös emlékek kerülnek szóba. Gábor és Roland között két esztendő volt a különbség, Roli egy évvel korábban, 1990-ben kezdett jégkorongozni, bátyja egy évvel később.

– Viszonylag későn kezdtük a hokit, Roli 10, én pedig 13 éves. Ma már ennyi idős, hokizni vágyó gyerekeket nem fogadnak, későinek tartják az indulást, 25 éve sem volt szokványos, azonban még belefértünk, gyakorlatilag az utolsó pillanatban lettünk jégkorongozók. A tesóm előnnyel indult, mivel korábban kezdett, de én sem kezdtem a nulláról, korizni jól tudtam, aztán az ütő is a kezembe került, a szakemberek azt mondták, van érzékem hozzá. Mi még elmondhatjuk magunkról, hogy idősebb Ocskay Gábor volt az edzőnk, mi nem a szakosztály vezetőjét látjuk benne, hanem az edzőnket, aki az ifiben irányított bennünket. Amikor az ifjúsági korosztályból kiöregedtünk, következett a nagycsapat. Roli végig védő volt, én az utánpótlásban csatárt játszottam, a felnőtteknél már védőt. Az egyik legnagyobb közös sportsikerem a tesómmal, meg a többiekkel az 1999-es bajnoki aranyérem, amit Dunaújvárosban szereztünk meg, 18 év után nyert ismét az Alba Volán. Emlékezetes éjszaka volt. A tesóm mindig többet játszott nálam, abban a szezonban azonban én voltam többet a jégen, a bajnoki döntő mindegyik meccsén pályára léptem, nagyon sok volt a sérültünk, Faragó Gyula válla leszakadt, Rajz Attila lépe szintén, a védők közül is többen nem tudták vállalni a játékot, így jutott időm a bizonyításra. Az akkor 19 éves öcsém a folytatásban biztos pont lett, ötszörös bajnok és sokszoros válogatott.

Két év volt köztük, nagyon sok élménnyel gazdagodtak közösen.

– Én elkezdtem biciklizni, rövidesen követett ő is. Együtt jártunk általános iskolába, én két évfolyammal feljebb. Tinédzserként is együtt mentünk mindenhova, előbb nekem lett barátnőm, aztán rövidesen neki is. Együtt tanultunk meg síelni, még középiskolásként is egy szobában laktunk.

Ugyanazokat a zenéket hallgattuk, akkoriban ugyanazt gondoltuk a világról. A családi házban tanultunk korizni, a családi házunk udvarán apuék leterítettek egy fóliát, felöntöttük vízzel, letettünk két kaput, arra lövöldöztünk, amikor a Raktár utcába kerültünk a hétvégi közönségkorizások során, már álltunk a lábunkon a jégen. Említettem a bajnoki aranyat, amúgy nagyon sok szép pillanat jutott nekünk. Ő tanult az én hibáimból, ha elrontottam valamit, átbeszéltük a dolgokat és igyekezett arra figyelni, hogy azt már ne kövesse el. Nehéz időszak ez most, sok erőt ad a rengeteg részvétnyilvánítás. Nagyon sokan vannak mellettünk, rengetegen hívtak, írtak. A gyász után sokakat felkeresek majd, beszélgetünk majd a régi, közös emlékekről. Néhány hét után talán majd tudunk nevetni is egy-két sztorin, amit megéltünk. De ez még nem ilyen időszak. Roli lánya és fia nagyon jóban volt az én gyerekeimmel, a két lányommal. A nagyobb gyerekem 17, a kisebbik 8 éves, utóbbinak nem volt könnyű elmesélnem a balesetet. Azt mondtam neki, Roli már fenn van a csillagok között. Ő nem halt meg, mert csak az hal meg, akit elfelejtenek. A temetés időpontjáról nincs hírünk, a vizsgálatok még zajlanak. Az adrenalin még dolgozik bennem, sok a tennivaló. A legnehezebb időszak akkor következik majd számomra, ha végső nyugalomra helyezzük. Utána jön majd számomra az igazán embert próbáló időszak, naponta szembesülök majd a hiányával. Amíg csak élek.