Erről álmodott Kodály Zoltán

A Magyar Rádió Gyermekkórusának 48 kis énekese, élén Thész Gabriella karnaggyal, valamint a közreműködő Virágh András orgonaművésszel sokáig emlékezetes, gyönyörű hangversennyel indította útjára az idei Harmonia Albensis-sorozatot. A gazdag, választékosan összeállított  műsor teljes képet adott az énekkar a reneszánsztól napjaink zenéjéig ívelő tág repertoárjáról, benne kevéssé ismert darabokat és jól ismert kompozíciókat egyaránt hallhattunk.

A bazilika orgonájának javítása miatt Virágh András ezúttal a templomtérben elhelyezett elektromos hangszeren szólaltatta meg önálló programját, egy-egy Bach- és Liszt-művet, valamint Kodály Orgonamiséjének három tételét. Gyanítom, az első percben velem együtt sokakban meghűlt a vér, amikor az orgona üzemzavara miatt a művésznek egy pillanatra villanyszerelővé kellett "átlényegülnie" - szerencsére a zavar elhárult, így nem lett akadálya a műélvezetnek.  Néhány évvel ezelőtt már utaltam rá egy kritikában: Virágh András előadói habitusát sokkal inkább érzem a romantika és a 20. század zenéjéhez illőnek, mint az egyéb stíluskorszakokhoz. Ezen a véleményemen most sem kellett változtatnom: a szabadabb, lazább szövésű, színekben-karakterekben gazdag zenékben ezúttal is hallhatóan jobban érezte magát, mint Bach fegyelmezett prelúdium és fúgájában.

A kórusszámok azonosításában kis nehézséget okozott, hogy a program nem egyezett teljesen a szórólapon megadottal: amennyire követni tudtam, Vodnansky, Lassus, Palestrina, Kodály, Liszt, Szőnyi Erzsébet műveit hallhattuk. Ám lett légyen szó többkórusos reneszánsz motettáról, romantikus vagy 20. századi szerzők összetett harmóniákat alkalmazó darabjairól, az intonáció és a formálás tisztasága, a különböző stílusok mély értése standard jellemzője maradt a produkciónak. A kóruséneklésnek és zenélésnek ezen a színvonalán még az olyan agyonnyúzott "slágerek", mint Bach/Gounod és Caccini/Vavilov Ave Maria-i is jobbnak mutatkoztak valós értéküknél. Persze ehhez egy Thész Gabriella kell, aki nemcsak a karvezetés virtuóza (technikai felkészültsége, kezeinek-ujjainak kifejezőkészsége egyszerűen bámulatos), hanem elmélyült tudású és kifogástalan ízlésű muzsikus is. A műsor csúcspontja, Kodály Pünkösdölője mintegy sűrítve mutatta fel kórus és karnagy közös munkájának minden erényét: a szöveg és zene kapcsolatát talán még soha nem hallottam ilyen kifinomult egységben, ilyen sok színnel és ötlettel interpretálni. A ráadásnak adott Esti dal előadásának értékelésére  pedig alighanem a tökéletes jelző a legalkalmasabb.

 A koncert után többekkel egyetértésben állapítottuk meg: igen, ezt a jövőt, ezt az álmot látta maga előtt Kodály, amikor évtizedekkel ezelőtt megrajzolta az éneklő-zenélő Magyarország képét. Ha minden magyar városban így énekelnének a fiatalok, ilyen lelkesedéssel, odaadással, elkötelezettséggel állnának a nagymesterek muzsikája, az örök értékek mellé - egy nemesebb, szebb, boldogabb világban élhetnénk. S nem kell ehhez semmiféle csoda és varázslat: a budapesti Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskola, Gimnázium és Zeneiskola például régóta ismeri a titkot (itt tanulnak a kórus tagjai) - tanrendjük heti 3-4 énekórát tartalmaz. Manapság, amikor (sok egyéb mellett) az iskolai énekoktatás oly mesterien felépített rendszerének végóráit éljük, még fájdalmasabb belegondolni: ezt a kincset  évtizedek óta itt tartottuk  a kezünkben, sőt, talán - ha egyre halványuló csillogással is - még mindig őrzik egyes iskolákban-műhelyekben: csak saját magunkat okolhatjuk, ha egyszer véglegesen és visszavonhatatlanul elveszítjük...