Órabörzét és kirakodóvásárt is rendeztek a lecsófőző vigasságok mellett Székesfehérváron

Füstre ébredtek szombaton a fehérvári belváros lakói, de izgalomra nem volt ok: szorgos kezek rakták a tüzet már jókor reggel, hogy aztán az alkalmi szakácsok megmutassák, náluk jobban senki nem ért a lecsóhoz. Az idén ötszáznál többen jelentkeztek a főzésre, minden csapatban többen is voltak, így könnyen belátható, hogy dél környékén, amikor a füst mellett már fenséges illatok is csalogattak, több ezren járkáltak, kóstolgattak, iddogáltak a lezárt vár körúton. A sajnos korán elhunyt ötletgazda, Sipos József biztosan elégedetten figyelte a nyüzsgést valamelyik felhő széléről: ő éppen ilyennek képzelte a lecsófesztivált, ahol régen látott ismerősök örülnek egymásnak, baráti társaságok ücsörögnek, beszélgetnek, és mindenki jól érzi magát.

A fő utcán az ilyenkor szokásos kirakodóvásárban a nem kevés gagyi mellett gyönyörűséges terítőket, párnahuzatokat, hímzett házi áldást, széki inget és más szépséget kínáltak kedves erdélyi asszonyok, akik szívesen szóba is elegyedtek a csupán érdeklődő nézelődőkkel. A gyerekeknek játszóházat kínáltak a szombati vigasságok, az óramúzeum mellett pedig órabörzét hirdettek az érdeklődőknek. Kar- és zsebóra – minden mennyiségben. Poljot, Pobeda és hasonló márkák, a mai, a mobiltelefont óraként használó nemzedék előtt már ismeretlenek. Régiek persze, de mind működők, főleg azoknak ajánlva, akik legalább úgy tudnak lelkesedni a mechanikus szerkezetekért, mint az egyik gyűjtő, aki nem is olyan régen, úgy öt-hat éve esett szerelembe az órákkal – azóta viszont nem tud szabadulni tőlük, vallotta be. A szerkezetet csodálja bennünk, mesélte, no meg az emberi tudást, amelyik a szerkezetet megalkotta olyannak, hogy – a nagyobb órák persze – akár több száz évesen is működőképesek maradjanak. A mai, digitális korszakban azért ez nem semmi – mondta, és ebben mélyen egyetértettünk vele.


Még több kép: itt!