Öt generáció leányai – száz év, kart karba öltve

Leginkább lányos ágon szokott ez sikerülni, állapítjuk meg a szép kis öreg váli házban. A nőknek hamarabb lesz gyermekük, ugyanakkor tovább élnek. Így jön össze a „nagy találkozás” öt nemzedék között. Az üki, Körtélyesi Imréné Lukács Erzsébet, azaz Bözsike rögtön betölti a századik évét, 1913. március 25-én született. Hála Istennek, jó egészségnek örvend, nem szed gyógyszert, s szemüveg nélkül is jól lát. Alig három esztendeje könyörögték ide a saját otthonából a lányához, hogy ugyan már, mégse legyen egyedül, s engedett a családi erőszaknak. Kacagnak a többiek, de ki nem nevetnék a világért se ükit, akit dédinek szólítanak, hogy bonyolultabb legyen a dolog, mert dédi van másik, ugye, Bözsike lánya...
Szóval üki eleinte beletette a szatyorba a szódásüveget és a vekkert, majd közölte: megy haza! Hogy miért pont ezt a kettőt? Láthatóan nagy tiszteletnek örvend, szeretik, de tesz is érte, hogy így legyen. Derűvel, bölcsességgel, belátással. Ma sem esik nehezére kisgyerekekkel bajlódni, bár inkább csak a laza felügyeletet, kis társalgást bízzák rá, magyarázza dédunokája, Kisolga. De hogy ne keveredjünk meg, vegyük szépen sorba az öt generáció leányait!

Üki lánya, a dédnagymama Tóth Antalné Körtélyesi Irén 1934-ben született, ő is özvegy, akár édesanyja, Bözsike, s az ő házában laknak kettecskén. Irénke három gyermeket szült, férje ács volt - mennyi váli ház őrzi keze munkáját! Irénke lánya, Fiskus Béláné Tóth Olga nagymama – Nagyolgi - 1955-ben született, szintén háromgyermekes tanítónő, férje agrárius, családi gazdaságukban almát, szőlőt termesztenek. Az 1976-ban született Grépály-Fiskus Olga –  Kisolgi – mit tesz Isten!, háromgyermekes édesanya, kétdiplomás értelmiségi nő - ő fotózta le a família lánytagjait. Fiai, Domokos és Zsombor után született Grépály Borbála nevű gyermeke 2010-ben, ő tehát az ötödik egyenesági leszármazott leány a nemzedéki sorban. Gyakran vannak együtt a hétköznapokon is úgy, amint a képen látszik. Egyszerre beszélnek, mutogatnak, ölelik, simogatják, becézgetik egymást, amit a kicsik oly mélyen átélnek. Meleg, megtartó családi fészek, ahonnan ezek szerint ez az öt generáció nem vágyott elmenni máshová. Válban maradtak mind.

Kisolga és marosvásárhelyi születésű férje ugyan egy ideig tűnődtek, hogy ne válasszák-e inkább a fővárost, de a falu levegője, érzelmi légköre szerintük nagyon fontos. Azt akarták, hogy a gyerekek is biciklivel járjanak iskolába, fogja rövidre a magyarázatot Kisolga, aki az egyik minisztériumból ment gyesre. És hivatásos Ringató – zenés-énekes dajkálásra tanítja az édesanyákat, ahová hívják. És a legjellemzőbb erre a családi szimbiózisra: az ő dédijét, gyermekeinek ükmamáját kérdezte a szoptatásról, amikor jobban tanulmányozta a WHO által is annyira szorgalmazott gyermeki táplálás gyakorlatát. Hogy volt hajdanán? A leghitelesebb információkat ükmamácska adta, aki öt gyermeket hozott a világra. Sajnos, két gyermekét már eltemette, de van tizenegy unokája, 27 dédunokája, hét ükunokája, s kettő hamarosan megszületik, már útban vannak. Kisolga tájépítész mérnök és angol-német szakfordítói végzettsége mellett imádja a zenét, otthon gitár, koboz, pianínó várja, mikor veszi kézbe őket. Ja, és fotózik, nem is akárhogyan! Blogja, honlapja van, s pályázatokon szokott nyerni beszédes képeivel. Nos, a tanultság a nagy különbség az 1913-ban született ükmamához képest. Akkor? Falun? Leány?

Kicsit elhallgatunk, ükmamácskát faggatnánk, meséljen! Hogyan lehetne hamar-hamar elővenni valamit az eltelt száz évből? Minden mondatból kész regény íródhatna! Két háború, rendszerek, küzdelmek. Bözsike négy osztályt végzett, dolgozott summásként, szolgált Pesten, de előtte kisgyermekként, nyolcgyermekes özvegy édesanyjával sokat járt a váli katolikus parókián. Üldögélt a lépcsőn, beszélgetett a pappal, ruhákat kaptak tőle. Férjes asszonyként ők is megpróbálták Pesten, az ura a Schenker Szállítmányozási Rt-nél dolgozott, de csak néhány évig bírták városon. Hogy utazott-e egyébként? Egyszer Kecskeméten járt, gyakran Vereben, a nővérénél, de nem is kívánkozott. Csak haza. Mindig gyerekzsivaj hallatszott náluk. Istenien sütött, dugta a gyerekek kezébe a finom kalácsokat, tésztákat.

Régen komáztak, jobban összejártak az emberek, meséli, bár ebben a családban nincs elidegenedés! Már a semmiben is elfárad az ember, sóhajtja ükmamácska, ez bántja leginkább az öregségben.

Nagyolgi saját készítésű, finom almalevet önt mindenkinek, kövér szőlőket csemegézünk, s a kézimunkákat, meg a régi fotográfiákat bökdössük, hogy ez mi, az ki. A kicsik néha rikkantanak, süvöltenek, de mindenki békésen szemléli az energikus ifjúságot. A legszelídebben üki mosolyog.