Doni emléktúra, a Vértes ösvényein, évszázados fák alatt

Tizenharmadik alkalommal indultak útnak idén, január 21-én a Doni Hősök Emléktúra résztvevői. A Csákvár és Tata közötti útvonalat magyar, olasz, román és német hivatásos, szerződéses, tartalékos és nyugállományú katonák, honi hagyományőrző szervezetek tagjai járták végig, a hozzájuk csatlakozó diákokkal, civilekkel együtt. Hetven évvel a Donnál vívott végzetes csatát követően így idézték meg azokat a hősöket, akik életüket adták a hazáért.

Az emléktúrán részt vevő hagyományőrzők egy csoportja: Rózsa Attila, Farkas András és Hohol István (balról jobbra) helyenként méteres hóban gázoltak (Fotó: Lovász Lilla)

„Hogy valami készül, hogy bajok lehetnek, arról talán 1943. január 12-én értesültünk először. Valaki jelentette, hogy az urivi hídfőnél nagy harc van kibontakozóban, s az orosz a teljes frontot áttörte ( ) A legjobban egy mongolos, sárga arc maradt meg az emlékezetemben: úgy feküdt a hóban, mint egy álarc. A fejtetőtől lefelé az állcsúcs mögötti torokrészig vághatta le az arcot a koponyáról egy gránátszilánk. Egy csomó ember a menetelés során úgy halt meg, hogy leült és egyszerűen a kimerültségtől elaludva megfagyott. Volt, aki lerogyott egy farönkre, s mire hozzámentek, már megdermedt. Utunkat csonttá fagyott lóhullák szegélyezték” – olvashatjuk egy doni túlélő, Eisenbarth Tamás emlékezését Tihanyi Tamás Harcok és bűnök című könyvében.

A lovasok, idősebb és ifjabb Nyári Tibor dolgát igencsak megnehezítette a csúszós út és a sok helyen igen mély hó (Fotó: Lovász Lilla)

Az emléktúra résztvevőinek könnyebb a dolguk.

A csákvári indulást követően a menet nagyjából napi 15 kilométeres távolságokat leküzdve éri el úti célját. Egykori valós csatatereket érintenek, így emlékeznek elődeik nehéz sorsára: a doni katasztrófa idején ugyan még csak kevesen gondolták idehaza, hogy a harcok a magyar területeket sem kerülik el, ám a vesztes csata előrevetítette az elkerülhetetlent. A Vértesben ezrek veszítették életüket a hasonlóan csontfagyasztó hideg, 1945-ös télen. Rájuk emlékezve avatják az emléktúra másnapján Vérteskozma előtt két kilométerrel a hősi halált halt huszárok emlékművét.

A kettős kereszt olyan évszázados fák árnyékában áll, amelyek maguk is tanúi voltak a Vértesben dúló harcoknak. A cél akkor, egy ellentámadás során az orosz vonal áttörése volt, a hegység déli kijáróinak kézbevételével. Méteres hóban, közel mínusz 30 fokos hidegben küzdöttek a katonák. A huszár hadosztálynak sikerült megtörni a kemény ellenállást: közelharcban, ember-ember elleni küzdelemmel foglalták el Kőhányáspusztát, s innen próbáltak tovább haladni. Az ellenséget szinte fától fáig igyekeztek visszaszorítani szuronnyal, rohamkéssel, kézigránáttal – amíg éltek. Ma már csak emlékük létezik, s a remény, hogy a kereszt mellett elhaladó egy főhajtásnyi ideig felidézi a szörnyű eseményeket.

A közeli kis falu, Vérteskozma – többnyire német ajkú - lakói a háború utáni kitelepítések áldozatai lettek, 1946-ot követően a falu szinte teljesen kihalt. Ma már azonban skanzenszerűen felújított házak között visz az út. A téli csendet csak a hosszú főutcán baktató hagyományőrző csapat bakancsainak dobogása veri fel. A dombon emelkedő kis templom előtt gyertyát gyújtanak a didergő túrázók, s tovább indulnak.

„Egy német szánkóban szállítottak vagy tíz sérültet, mellette legalább kétszer annyian kapaszkodtak a szán oldalába, utánuk a tartalék lovak vonszolták magukat. A szánkó telitalálatot kapott: borzasztó volt a látvány, a fákon csüngtek az emberi és az állati maradványok. Ezek után nem mertünk az úton menni, inkább a félméteres hóban vergődtünk tovább” – emlékezik egy másik doni túlélő, Baranyai László ugyancsak a Harcok és bűnökben.

Vérteskozma kis templománál gyertyát gyújtva emlékeztek a túrázók. A képen Farkas András (Fotó: Lovász L.)

Az idei emléktúra résztvevőinek egyike, Hohol István nyugállományú százados, a Honvéd Zrínyi Sportegyesület lovas szakosztályának oktatója szerint a téli idő igencsak embert próbáló feladat, szó szerint vergődés. Harcok nélkül is.

– Dermesztő a hideg, tényleg a saját bőrünkön tapasztaljuk, mit érezhettek nagyapáink a mínuszokban. Bár mi nem a doniakhoz hasonló nyári öltözetben, hanem rendes, téli posztóruhában vagyunk, ez sem alkalmas az efféle hidegekre. A tomboló szél ellen mit sem ér a posztó. Lovaink sem bírják a kemény időjárást, s bár az eredetileg tervezett 8-9 hátas helyett csak néggyel indultunk útnak, a leesett, majd megfagyott hó, úgy látjuk, lehetetlenné teszi azt is, hogy ezzel a néhánnyal elérjük a tervezett úti célt – mondja a százados a Kozma felé vezető bekötőt taposva.

Amikor egyik lovasuk megpróbál átkelni egy mélyhavas szakaszon, a hátas elmerül, mindketten elesnek, s a ló félig maga alá temeti az egyébként igen tapasztalt hagyományőrzőt.  Sérülés szerencsére nincs, de az út végét gyalogosan teszik meg az emlékezők. Az előre végigjárt túrautak többségét ugyanis hófúvások teszik járhatatlanná ember és ló számára. A túrázók ma jobbnak látják nem kockáztatni a baleset esélyét.

Ám az orosz hómezőkön vánszorgók hiába féltették testi épségüket, nekik menni kellett.