Tudjuk-e, milyen fa árnyékában hűsölünk éppen?

Nehéz lenne egyetlen írás keretin belül felsorolni, hányféle fásszárú egyed él Székesfehérváron, ám az biztos: közülük sok tartozik az úgynevezett inváziós fajok közé. Ezek szinte mind behurcolt, vagy máshonnan terjeszkedő fajok, ugyanis az őshonos növények és állatok körében hosszú idők alatt lezajlottak a fő „konkurencia” harcok, beállt egy olyan egyensúly, amelyet legfeljebb hosszabb-rövidebb időkre a helyi klíma kilengései, a talaj, stb. változásai módosíthatnak. A behurcolt fajok közül sokat észre sem veszünk, ha azoknak a mi életviszonyaink nem felelnek meg. Viszont azok, amelyek számára a mi életfeltételeink (pl. klímánk) kedvező, elszaporodnak, mert az új környezetben nincs meg az őket korlátozó hatás – magyarázza Banizs Károly, aki könyvet is jegyez a városi növényvilágról.

Banizs Károly

Hogy csak a legismertebbet említsük, régi „vendég”, de özönnövénnyé válását az utóbbi két évtizedben éljük meg a parlagfűnek (Ambrosia artemisiifolia), amely elleni a harc kimenetele még nem lezárt. Ám számos olyan is van az inváziós fajok listáján, amelyek kevésbé ismertek, vagy mostanában hívják fel magukra a figyelmet.

Városi fáink amúgy is sínylődnek a túlburjánzó betonfelületek és a mindenáron való csapadékvíz elvezetések miatt, ehhez jön például az elmúlt mintegy két évtizedben a vadgesztenye aknázómoly (Cameraria ochridella), amely éves szinten három nemzedéket nevel, hernyója a levél bőrszövete alatt („aknában”) rág, és az így megrágott levél már nyár derekán beszáradva lehull. Közelítőleg egy évtizede kezdett rohamosan tért hódítani hazánkban a korábban „ártatlannak” hitt, már évtizedek óta ismert, amerikai őshazájú, jó mézelő selyemkóró (Asclepias syriaca). Városunkban és környékén is többfelé előfordul (pl. Sóstón), de itt eddig nem mutatta agresszív „énjét”.

A népnyelvben egyébként ecetfának is nevezett bálványfa mellett a talán legelterjedtebb akác egy terebélyes, Zichy-ligeti példánya alatt bújt meg a kicsi Márk, hogy érzékeltessük a fásszárú növény méretét (Fotó: Tósoki Attila)

Igencsak gyorsulva hódít teret a gyalogakác (Amorpha fruticosa), ez a cserjeszerű, ugyancsak amerikai eredetű növény igénytelen, szinte akárhol felütheti fejét, kisebb csoportokban gyakran találkozhatunk vele környezetünkben. Mondhatnánk „ráfáztunk” a bálványfára (Ailanthus altissima), de nemcsak mi, az észak-amerikaiak is. Eredetileg Kínából került be, mint várostűrő faj, impozáns méretű, gyorsan növő, mézelés szempontjából sem utolsó, látványos fafaj – ami aztán „kiszökött” a városi keretekből, és ma, ahol pár négyzetcenti talajt talál, képes megtelepedni, és mindent túlnő, kiszorít. Nem sokkal jobb a helyzet a keskenylevelű ezüstfával (Elaeagnus angustifolia) sem, amely az előbb említett két fafaj terjedéséhez hasonló vitalitással foglal el új meg új területet.

Az inváziós fajok közös tulajdonsága, hogy hosszú évekig alig hallatnak magukról, ám mikor megerősödnek, exponenciális növekedésbe fordulnak – magyarázza a szakember. Általában nem figyelünk fel a potenciális inváziós fajokra, amint inkubációjuk alatt „meghúzzák magukat”, amikor pedig az exponenciális szakaszba érnek, már igen nehéz gátat szabni terjedésüknek. Ennek „iskolapéldáját” napjainkban a parlagfű esetén szenvedjük, és látható, hogy időben, energiában, gyakran szenvedésben (pl. allergia!) összemérhetetlenül nagyobb ráfordítás kell megfékezésére, mint lappangásakor.