Badárral a badarizmusról

Szentes egyik híressége, Badár Sándor több, mint húsz alkalommal tette már be a lábát Székesfehérvárra, s mindig örömmel jön, ha meghívják. Persze, ilyenkor szem marad szárazon, a közönség minden alkalommal könnyesre neveti, mit neveti, röhögi magát a stand-up comedy koronázatlan királyának a dumáján. Amit alapvetően rögtönöz, s alig egy-két mondattal jár a nézők előtt, akik alig győzik követni a poéngyárost. Aki oly annyira egyedi, hogy előadás módját elnevezték badarizmusnak.

A Dumaszínház egyik alapítója, Badár Sándor visszatérő előadó Fehérváron (Fotó: Koppán Viktor)

- Minden sztori, amit elmondok, kilencvenöt százalékban van valóság alapja, tehát igaz. Így az is, miszerint egy éjszaka a bezárt könyvtárban aludtam. Ezeket nem kell kitalálni, hiszen az élet olyan dolgokat hajít eléd, amikhez nem kell sok mindent hozzá fűzni. Azt a lehetőséget, adottságot, amit nekem adtak az égiek, hogy szavakkal kitudom bontani az átélt élményeket, s amiket meg is lehet fűszerezni, ahhoz sok mindent már nem kell hozzátenni. Lehet, hogy nekem egy kicsit több jutott, s olyan emberi kapcsolatokkal gazdagodtam, amiért érdemes volt elindulni. És ha később az ember ezeket elmeséli, ezen a nézők jókat derülnek. Lényegében a mondatfüzérekből lett az előadás, amit aztán elneveztek stand-upnak.

Most már csak mesélek, de elvárják, hogy újabb dolgok történjenek velem, még többet tudjak mesélni. De azért is hajt a kényszer, mert elkopnak, muszáj anyagot gyűjteni. Imádom, nagyon élvezetes másokat szórakoztatni. Mert megtudom rántani a közönséget, nekem ez egy ilyen energia mozgatás, bizonyos fokig egy olyan természetgyógyászat, amit mások másként fogalmaznának meg. Nekem az adja az izgalmat, ha sikerül a közönséggel kontaktust teremteni, s elindítok egy energiát, akkor ezt már csak görgetni kell, s az előadó és a közönség számára jó, és könnyed este lesz belőle, ami pozitív töltést ad a testnek. Amikor látom, hogy a közönség boldog, és könnyed, akkor én is az vagyok, s könnyebben szakadnak fel az emlékek, amiket szívesen görgetek, s halmazati büntetésként egyre jobban merülünk el a történetek forgatagában. Persze, van amikor nyögvenyelősebb egy este, de akkor is megköszönik. Egyszer rám ragasztották a badarizmust, de nem szeretnék a személyi kultuszba belefutni. Biztos, hogy van rám jellemző stílus, ami nem egy könnyű építkezés, hiszen a dumáimon belül is rendesen csapongok, ából bébe ugrok úgy, hogy nincsen létra. Ezért kell, hogy velem jöjjenek a nézők, mert ha nem, akkor ott maradnak, és sose tudják meg a végét.

Ha egy kicsit gondolkodni kell, akkor nekik az nem jó, persze, nekem sem. Ez egy nehéz építkezés, ahol agyban ott kell lenni. Egyébként, szerintem a csapongás a műfajunk lételeme, de biztos, hogy sokkal könnyebb. Nem szeretnék ezen változtatni, hiszen így szoktam meg, s a közönség is így szokta meg. Én nem építem fel előre az előadásomat, valahol elkezdem, lehet, hogy pont a közepén, vagy a végén, ami éppen az eszembe jut. Nem görcsölök azon, hogy hol nyúljak bele a vödör vízbe, az a lényeg, hogy nedves legyen az ember keze. Ami nekem az utolsó fless az előadás előtt, onnan indítok. Nem tudom máshoz hasonlítani, mint a jazz-hez: hangszereken szórakoznak emberek, mindenki a sajátján játszik, s a végére kialakul a fantasztikus zene. Vagy a másik Janis Joplin, akit a kiskocsmában feldobták az asztalra, hogy énekeljen. Ő se tudta, hogy mi legyen, úgy kezdte a bluest, hogy úáúáúúú, eleresztette a zseniális hangját, s ez tök jó játék. Így kell indulni, stílust teremteni, elkezdeni egy előadást, nem pedig görcsölni, mászkálni az öltözőben: Szűzanyám, Szűz-anyám, Úristen a közönség. Biztos, ha annak idején Szentesen nem így dolgozunk a Szőke Andrással, ahol nem volt végszó, azt sem tudtam, mit fog mondani, s azt végképp nem, hogy arra majd mit felelek, de a végén előadásnak hívják. Hadd ne mondjam, amikor biciklivel mentem haza, az dráma volt: Úristen, holnap ezért mit kapok majd valakitől!

Akkor még teliszartam a gatyámat, de ma már ez egy igen izgalmas játék. Számomra a váratlanság, a közönségnek pedig az: ma mit kapunk? Nem tudhatom, hogy mi lesz a reakciójuk, de nem tartom valószínűnek, hogy ugyanaz kétszer megviselné, s azt mondaná az előadás végén, ez szar volt. Nem a kényszer, a váratlanság hozza ki belőlem az előadást, s talán ez a badarizmus lényege, a titka - mondta szinte egy szuszra Sándor.

Aztán felment egy fehérvári alternatív hely színpadára, s olyan másfél órát rittyentett, hogy megszakadtunk a röhödéstől. Apropó, azt tudják, hogy milye fehér a négernek? Hallgassák meg a Badárt!