2015.10.02. 17:01
Tíz halott és kettétört életek - a mindent pusztító vörös ár nyomában jártunk
Devecser – Hiába telt el öt év, az emberek azt mondják, soha nem tudják elfelejteni a tragédiát, amely életeket tett tönkre.
– Két héttel a tározó gátjának átszakadása előtt megálmodtam, hogy valami nagy baj lesz: hullámokat láttam a házunk felé közeledni, s a hat évvel azelőtt elhunyt férjem azt mondta: hamarosan el kell költöznöm, négy út közül választhatok, de egyik sem lesz egyszerű – mondja Nagy Józsefné Turi Erzsébet, akinek a devecseri háza éppen a vörösiszap fő árjának közepén, az egykori posta mellett volt. Embermagasságban öntötte el otthonát a vörösiszap, s ami a legrosszabb, egyik fiának a háza is odalett. Most ők ketten laknak a Devecser magasabb részén megépített lakópark egyik házában. De amint Erzsébet mondja, már soha nem lesz egész az élete, retteg attól, hogy valamikor egy újabb katasztrófa jön.
De térjünk egy kicsit vissza a vörösiszap-tározókhoz, ahol talán az évforduló miatt is, de több fotóst látunk. Igazán közel jutni a négyemeletes házakkal vetekedő magasságú tározókhoz azonban lehetetlen, egymást érik a magánterületre és a „belépni tilosra" figyelmeztető táblák. A legszürreálisabb az egészben, hogy még most is hoznak valamit a teherautók, amelyek éppen olyan vörösek, mintha az öt évvel ezelőtti katasztrófa kellős közepén lennénk.
– A bauxittól van – magyarázza Bárdos Zoltán alezredes, aki 2010 októberében a Fejér megyei katasztrófavédelmi igazgatóság igazgatóhelyetteseként már a tragédia napján a helyszínre sietett segíteni a mentésben, kárelhárításban. Ahogy az irdatlan zagytározók mellett haladunk, feltűnik egy kisebb, hat-nyolc méter magas töltés. Ez az a Kolontár mellett elnyúló védvonal, amit a katasztrófa után szinte azonnal elkezdtek építeni, s amelynek megépültében Bárdos Zoltánnak is komoly szerepe van. A tragédia napján az országos katasztrófavédelmi főigazgató Kolontárra vezényelte őt: – Azonnal indultam, persze gumicsizmát és speciális védőruhát sem vittem. Aztán amikor lekanyarodtam Devecserre, már láttam, hogy a bakancs itt nem lesz elég. Az egész úton folyt vagy 25 centi vastagságban a vörösiszap, az út két felén riadt, megrémült emberek, az ár által felkapott, össze-vissza dobált autók, hűtőgép az egyik épület tetején.
Bárdos Zoltán máig emlékszik a kislányra, Angyalkára, akit édesanyja kezéből tépett ki az ár, no meg Pados Zsoltra, aki Nivájával megpróbált átmenni a kolontári hídon, hogy mentse a túlparton rekedteket. Nem ért át, magával rántotta a feltartóztathatatlan ár, mint ahogy a hidat is. Minderről már Kolontáron, a híd helyén épült új fahídon állva beszélgetünk, ahol emléktábla őrzi a másokat menteni próbáló férfi emlékét. Kilenc ember halt meg ezen a környéken, tizedikként egy idős férfi a kórházban. A harminc ház helyén ma emlékpark áll, ahová éppen az Európai Parlament delegációja, Ulrike Lunacek EP-alelnök és Jávor Benedek EP-képviselő érkezik koszorúzni. Aztán ők is megnézik a tragédia legmegdöbbentőbb mementóját, egy romos bakterházat, amelynek falán embermagasságig ér a mindent elborító vörösiszap. A házban fotók a küzdelemről, emberekről, akik menteni próbálják mindenüket, menteni az életüket.
Bárdos Zoltán és Tili Károly, Kolontár polgármestere régi, harcban edzett ismerősként szinte egymás nyakába borulnak. Rég nem látták egymást, de a súlyos emlékek már örökre összekötik őket.
– A romok eltűntek, de a kolontáriak lelkén örök vérfoltként marad a tragédia. Sokan még ma sem találják helyüket – summáz a polgármester. És ehhez nem is nagyon tud mit hozzátenni. Valahogy így van ezzel a már említett Nagy Józsefné is, aki könnyeivel küszködve idézi fel devecseri házának pusztulását: hét napon át lapátolták két fiával, unokáival és a segítőkkel az iszapot, hogy mentsék, ami menthető, a devecseri új házba azonban már semmit nem tudott átmenteni régi életéből. Mint mondja, évek óta nem tud aludni, pontosabban csak altatókkal: – Nem perelek én már senkit, itt az ideje megnyugodni. Csak ne hiányozna annyira a régi házam, amelynek helyén ma egy tó hullámzik – kesereg. A Devecserben tönkrement kétszáz ház helyén ma ugyancsak emlékpark van, itt vasárnap emlékeznek majd a történtekre. Néhány méterrel magasabban pedig egy mindent túlélt kocsma. Itt az élet mit sem változott, a ma esti meccsről tanakodnak a cimborák. És ugyanazt a nagy-fröccsöt kérik ki az ide betérők, mint öt évvel ezelőtt. De a ráncos arcokon valami mélyről jövő szomorúság ül. Olyan, amiről felesleges bármit is kérdezni.