Badár Sándor mesélős ''köpönyege ''

- Nincs névjegyem, nem tudok neked adni - tegeződünk össze. - Korábban terveztem egyet, az lett volna ráírva, hogy: próbálkozó,
szóra sem érdemes művész.

Az ember csak kiáll, és dumál Bolondozzunk együtt bolondok napján! - ezt a címet viselte Badár Sándor stand-up előadása a szabadbattyáni művelődési házbeli esten. Zsúfolásig megtelt a nézőtér, nemcsak a faluból, a szűkebb és tágabb környékről is sokan eljöttek.

Badár Sándor utánozhatatlan karakterszínész, sajátos humora, sodró lendületű rögtönzésfolyama és nem utolsósorban jellegzetes figurája a kortárs magyar film izgalmas alakjává is tette. Negyven-ötven film, a 69-től a Papírkutyákig, nem semmi - szegezem neki lazán.

- Nem számolom - jegyzi meg... - Ötvennégy! - teszi aztán hozzá tettetett szigorral. - Főszerepet nem kaphat mindenki - mondja -, de az adott figurát nagyon jól kell megcsinálni.

Badár Sándor hitvallása a munka, a mérce a közönség ítélete. Úgy érzi, számon tartják, szeretik

Mindig erre törekedett, erre törekszik. A mérce számára a nézők ítélete. Úgy érzi, számon tartják, szeretik. Kell ennél több? Persze néhány rendező is! - kacsint rám.

Badár a stand-up comedy műfaj egyik meghatározó, hazai úttörője. Szőke András és az ő mesélős köpönyegéből bújtak elő itthon számosan.

- Bandival 1985-től két-három éven át csináltuk a Hunnia moziban, de akkor fogalmunk sem volt róla, hogy az - ez Szőke nevezte el one man show-nak. Szentesen, a Panoráma diszkóban egy kazettán láttuk először az amerikai fekete fickót, nyomta a rizsát, s minden második mondatát úgy kezdte: hey man, one man!

A műfaj egyébként tőlünk, magyaroktól eredeztethető - vág bele a kultúr- és kabarétörténeti elemzésbe. Az 1900-as évek elejének híres konferansziéit említi, Nagy Endrét, a magyar kabaré atyját és társait. Akik itthon és külföldön, bárokban és lokálokban magas fokon művelték az átkötő csevegés műfaját.

Charlie Chaplin, az örök kisember figurája, az igazi clown karaktere, az elesettségében is szeretni való személyiség jelenik meg előttem, amikor Badár Sándort nézem, hallgatom.

- Igen, a keserédes bohóc szerepe, nekünk ez jutott. Őszintén, minden sallangok nélkül, néha szabadszájúan, de sohasem bántó módon, ha kell, magunkat is kigúnyolva - hangsúlyozza. - Eszközök nélküli színházat csinálunk, jelmez és díszlet híján, középpontban az emberrel. Amint egyik igazgatóm szokta volt emlegetni: nálad a teljes fegyverarzenál - a szó, a beszéd, a gesztusok...

A történetmesélés folyama, a poénok felépítése és leütése nem arról szól, hogy töltsük ki a menetidőt. A közönség a nevetésével, a tapsával ítél. Ki kell érdemelni! Hogy mindenki elégedetten menjen haza - vélekedik. Hitvallása: a munka. Ami megtart, ami előrevisz.

Szentes és a vasút örök - jegyzem meg. Valóban, a város a gyermekkor, az ifjúkor helyszíne. A maga kalandjaival, ahol az a szólás járja még ma is: ami nálad kisebb, az zsákmány. Állandó szentesi lakcímmel rendelkezik, persze az élet, a munka inkább Budapesthez és környékéhez köti. Szentes egyben Magyarország is, az ott történtek akár Szabadbattyánban is megeshettek volna. Ha egy-egy előadás végén magára ismer a nagyérdemű, az nem a véletlen műve.

És a vasút, a maga diszkrét bájával. Nem is kell ragozni - teszi hozzá.

Barátsága Szőke Andrással régi keletű, párosuk legendás, nagy nevettető. Emlékezzünk csak Szőke kapitány és doktor Badár alakjára! Ha nevetést mondunk, ne a harsány fajtára gondoljunk, sokkal inkább a visszafogottabb mosolyra. Akármilyen ing is van rajtunk, nyugodtan beülhetünk velük bárhova egy kávét meginni.

Hipp-hopp elröpül a két és fél óra, és a történetben a gyerekkortól máris 1985-ig jutunk, az one man show kezdetéig. Hogy azóta eltelt idestova még harminc év? Nem baj, Badár még sokat mesélhet nekünk.

A tükör tovább görbülhet...