Az iszkázi Maurer Lia kuláksorsa

- Édesapám báró Maurer Ede, aki 200 holdon gazdálkodott Iszkáz környékén. Édesanyám Valach Emília (1905-1987). Négyen voltunk testvérek, három lány és egy fiú. Öcsém elhunyt, de két lánytestvérem jól van. A férjem Schmall Gyula (1930- 2006), s kiszámoltuk, hogy már a hetedik S. Gyulát köszönthetjük az unokám személyében - mondja dióhéjban származását, életét, ahogy a hegyen mindenki ismeri, Lia (szül. Maurer Emília, Iszkáz, 1931.).

Schmall Gyula és Maurer Emília esküvői képe 1967-ben (fent). Maurer Emília az ajkai munka idején (balra). 1927-ben Schmall papa Annával és Mártával, két lányával a somlói pince oroszlános lépcsőjén (jobbra) Fotó: család

Nézzünk vissza e korszakra kicsit. Az 1950-51-es összeírás a kulákokat az alábbiak szerint csoportosítja:

Földdel rendelkező kulákok. Ipari-kulákok (malmos, kocsmáros, vállalkozó, kisüzem- vagy géptulajdonos, például cséplőgép). Kupec-kulák (kereskedő). Politikai kulák (például pap, bankigazgató, tanár - egyetemi -, volt csendőr). Az 1952. évi kuláklistázás során kuláknak tekintették azokat a parasztembereket, akik 25 katasztrális holdat meghaladó földdel bírtak. Számuk jórészt a földművelők közül került ki.

- Az 1952-ből megmaradt felmérések szerint 1,2 millió parasztcsaládból 800 ezernek nem maradt vetésre s fogyasztásra sem gabonája. Ez volt a padláslesöprés időszaka. Mindenért büntették őket, s 400 ezret el is ítéltek közellátási bűntett koholt vád alapján. Lia és családja, de még apósáék is e politikai helyzet áldozatai lettek. Apósom, Schmall Gyula (a Vas megyei Lékán született 1886-ban, elhunyt 1958-ban) igen gazdag és törekvő ember volt egész életében. Szombathelyen a Sabaria szálló és étterem üzemeltetője vagy tulajdonosa a háborúig. Nem tudom pontosan, hisz akkor még meg sem születtem. Mivel jó borokat szeretett volna kínálni a vendégeinek, 1920-ban vásárolt a Somlón egy birtokot. A szombathelyi Sabariát, úgy tartották számon, mint a debreceni Arany Bikát vagy a budapesti Gundelt. Azért is vett itt a hegyen szőlőt apósom, mert igen ízlett neki a somlai. A 20-as, 30-as években hercegek, grófok, királyi oldalági rokonok, főpapok jártak étkezni, társasági összejövetelt lebonyolítani a Sabariába. S ha gazdag a vendég, akkor a tulajdonos, a vendéglős sincs bajban. Az apósom a szakmát külföldön is tanulta. Három évig Angliában, egy évig Olaszországban dolgozott, így beszélte az országok nyelvét, s a magasabb szintű vendégfogadást is elleste. Az angolon, olaszon kívül németül is beszélt. Jómagam 1967. július 1-jén, házasságom kapcsán kerültem be a Schmall családba.

A férjemmel egyébként szakmabeliek voltunk. Az én sorsom, fiatalságom, elég kalandos fordulatot vett, mert a származásom miatt fiatal lányként is kitelepítettek Tiszapolgárra. Ott részt vettem egy nagy sertéskombinát építésében. A Műegyetemre jártam Budapesten, nem kaptam kollégiumi helyet, s apám unokaöccsénél laktam, Konkoly-Thege Balázs miniszteri tanácsosnál. Emiatt, meg kulák származásom miatt vittek el 1951 júniusában. Igaz, ott is a szakmában maradtam, mert a sertéstelep építésénél geodétaként dolgoztam. Akkor még kevesen tudtak bánni a műszerekkel, de én igen, így kerültem ebbe a munkakörbe. Nem tudtam haza őszinte levelet sem írni, mert felbontották, s magamat, meg a címzetteket is bajba kevertem volna. Otthon apám is rendőri felügyelet alatt állt. Egyébként igen jó társaságba kerültem, tanult, intelligens emberek közé. Szeretettel emlékszem Kuti ezredes úrra, Békefi Ferencre, aki talán Devecserben volt szolgabíró, meg az unokaöccse is deportált volt. Emlékezem még utólagos megrendüléssel is gróf Szapáry Paulára, egy idősebb hölgyre, aki a rámaradt öt unokát nevelte, s egy éjszakája volt, hogy szétossza őket a személyzet között, míg ő deportálás alatt áll. Nem lehetett rossz ember, ha a szakácsnő, a kocsis, meg a többi alkalmazott vállalta a gyerekeket.

Elmondta, hogy sógornőjét Márianosztrára, öccsét pedig Recskre hurcolták el. Később került közénk gróf Széchenyi Zsigmond is, a nagy Afrika-vadász. Hát efféle társasággal voltam elítélve én is, ifjúságomban, a húszas éveim legelején. Később hazajöhettem, 53 márciusa, Sztálin halála után, de lakhelyelhagyási tilalom alatt álltam. Akkor alig volt még mérnök, s kijárták, hogy elmehessek dolgozni Ajkára. Ekkor indultak ott a nagy beruházások, az alumíniumgyár bővítése. Ezeken dolgoztam én is, s hajnali fél háromkor keltem. Itt dolgozott még több száz, barakkokban lakó, gazdasági bűnöző , azok, akik nem szolgáltattak be időre. Jómagam adminisztrációs munkát végeztem, a tervrajzok őrzője, rendszerezője voltam. Itt minden titkos anyagnak számított. A vezérigazgató a szovjet Makszimenko, hála Istennek, rendes ember volt, nem kellett nagyon félni tőle. Igaz, Tiszapolgáron gyakran vágták a fejünkhöz, hogy közel van Záhony! A szibériai kitelepítéssel rettegtettek bennünket. Az egyetemről soha nem kaptam kizáró papírt, így később elmentem Győrbe a technikumba, és pár év alatt levelezőn építésztechnikusi oklevelet szereztem. Schmall Gyula, a későbbi férjem Ajkán is dolgozott termelési osztályvezetőként - időnként Budapestről kellett lejönnie, - s beszélgettünk szakmai dolgokról.

Egyszer egy statikai kérdésben fordultam hozzá, s azt válaszolta, úgyis jön a Somlóra a pincéjükhöz, s elhozza magával a szükséges segédanyagot. Kérte, hogy vonatozzak le Somlóvásárhelyig, s majd ott vár. Motorral jött, a hegyre is felhozott, s utána vitt haza. Beszélgettünk sokat, s ő is élvezte a társaságomat, mert egyre többször jött Ajkára. Minden alkalmat megragadott, hogy találkozzunk. Aztán esküvő 1967. július 1-jén. Két gyermekünk született. Gyula Edvárd 1968-ban és a lányunk, Emília Anna 1972-ben. Ekkor is apjuk s anyjuk nevét kapták a gyerekek. Mint mondtam, ez a Schmalléknál tradíció. Aztán államosították a szülei somlói szőlőjét, a pincét, mindent Szakszervezeti pince lett évtizedekre. A rendszerváltozáskor meg szinte visszavásároltuk. De nem is volt egyszerű. A férjemmel, Gyulával így is igen örültünk neki! Rengeteg munkát adott az épület rendbehozatala, mert a tetőt, a belső teret, a teraszt helyreállítottuk eredeti formájában. Van villany, vizesblokk. Csak a főzésre, ivásra szolgáló vízről kell gondoskodnunk. Helyrehozattuk az épület védjegyét, a törött oroszlánt is a felvezető lépcső mellett. Nekikezdtünk ismét a szőlészet-borászatnak. Megvan az almafa, meg az öreg cseresznyefa, ami az államosítás
előtt is állt már a telken. Ezeket nem szándékoztuk kivágni soha, bár öregek, betegek. De élnek, ameddig élnek, a lábukon halhatnak meg.

- Jómagam vagyok a leggyakoribb vendége az öreg présháznak. Sokszor itt alszom néhány napot, szeretem a hegyet a körülöttünk élő embereket. Visszagondolok a fiatalságomra, a sok év néptáncolásra, a templomi kántori szolgálatomra, s szalad az idő velem. Leülök a nagy fotelba a kandalló mellé - a másikban Gyulát látom -, s én igen jól érzem magam. A nyugati ablakokon besüt a lenyugvó nap

A kulák orosz eredetű szó (jelentései: ököl, nagygazda, zsugori). A Szovjetunióban a kifejezéssel a parasztok széles rétegeit bélyegezték meg, akik néhányszor tíz holdnyi földjükön növénytermesztéssel, állattartással foglalkoztak. A kemény munkával, okosan, családi gazdálkodást folytató, ebből jól megélő, gyermekeit gazdálkodásra taníttató, önálló gondolkodású kulák természetes gátja volt a kolhozosításnak (téeszesítésnek), illetve a proletárdiktatúrának. (Forrás: Wikipédia)