Túszként Szudánban - Papp István életről, halálról és a zabszem effektusról

A sok közül a legveszélyesebbek azok a hónapok voltak a számára, amiket Szudánban, túszként élt meg. Szerettei, társai akkor 3 hónapig aggódhattak érte.

- Az egyik, a biztonságunkért felelős őr eladott bennünket. Minden békefenntartót amerikainak gondoltak, és azt hitték, jó pénzt kaphatnak értünk. Amikor elraboltak, az egyik társunk leugrott a gépkocsiról és eltűnt, így a maradékra már jobban vigyáztak - emlékezett a régi történetre.

Papp Istvánt szabadulása után 2011-ben fogadta Ban Ki-moon akkori ENSZ-főtitkár New Yorkban

István 2010 októberétől 2011 januárjáig volt túsz. A történet ismert, valamennyi média - így a Fejér Megyei Hírlap is - foglalkozott vele, ezért ezt most csak futólag érintjük.

- Hogyan kezdődött a békefenntartó tevékenység?

- A nyelvismeretemnek és a tapasztalatomnak köszönhettem, hogy egy indiai tábornoknak lehettem a segédtisztje. Az első küldetésem az irak-iráni háborút lezáró békemisszióban volt. Amikor onnan hazajöttem, elém tettek egy papírt, amelyen az állt, hogy szerb, szlovén, román, ukrán nyelvek közül válasszak, melyiket akarom megtanulni? Visszakérdeztem, az angol és a német nyelv nem elég? Közölték: körkörös védelem van, az nem. A Gödöllői Gépgyárból megkerestek, szóltam a nagyfőnöknek, köszönöm a bizalmat, de nem élek a nyelvtanulás lehetőségével, nem szerelek le, de az áthelyezési kérelmet kérem, támogassák. Gödöllőn nem kellett egyenruhában járnom, de azért jól éreztem magam ott. Két év múlva a tolmácsolásommal eladták a céget, ismét megkeresett a honvédség, a fegyverzet-ellenőrzési és békefenntartó osztályhoz, tehát haza kerültem. Jöttek sorban a missziók, amelyekben, mint kiképző, kapcsolattartó vagy fegyvertelen katonai megfigyelőként vettem részt. Ilyen volt a fegyvertelen Angola, Mozambik, Grúzia, Kuvait. Ciprusra fegyveres magyar kontingens ment, majd következett a Sinai-félsziget, Okucani, itt kellett tenni a dolgunkat.

- Az említett országok kultúrája sokkal másabb, mint az itthon megszokott. Egy katona hogy tudott azonosulni ezekkel, alkalmazkodni ezekhez?

- Ez sohasem okozott gondot. Az ember megkapta a feladatot és azt igyekezett megoldani. Ennyi. És ne legyünk szemérmesek, mindenkit a pénz is motivált. Itthon kereshettünk X forintot, ott napidíjként kaptunk 130- 150 dollárt. Mindennap. Ezért, ha szíjat hasítanak a hátadból, akkor is végigcsinálod! Sőt, rájössz arra, hogy ezek a békefenntartó missziók turisztikai területen fekszenek, és örülsz, hogy neked azért fizetnek, amiért mások dollárezreket költenek, csak hogy ott lehessenek, ahol te dolgozol. Irakban láttuk Babilont, a Paradicsomot. Szaddamra lehetett bármit mondani, de amit meg-ígért, azt betartotta. A bezártság jelentette a legnagyobb problémát. Háromszor voltam kontingensparancsnok, és ha lehetett, két magyart soha nem tettem egy helyre, mert abból mindig balhé volt... A más kultúrát igyekeztünk elsajátítani, megszokni, megtanulni. Például Irakban mentünk ki a frontvonalra, tudtuk, ott nem szeretik az izraelieket, de fegyvertelen békefenntartóként elfogadták őket. Ha vécére mentünk, az irakiak bekukucskáltak, így igyekeztek meggyőződni arról, hogy ki, honnan való, mert náluk ez a szokás...

- A zabszem effektus dolgozott önben?

- Nincs zabszem, mert nincs idő rá. A szudáni szituációnál már volt néhány év és felkészítés mögöttem. Tudtuk, ha 24 óráig nem kínoznak meg vagy nem tesznek ennél is súlyosabbat, akkor távlati céljaik vannak a túszul ejtettel. Szerencsére soha nem zártak be fedett helyre, a legfedettebb hely a fa árnyéka volt. Mikor kiderült, hogy katona vagyok, mert olyan dolgokban segítettem nekik, ami ezt sejtette, akkor megbeszéltük, hogy este láncot raknak rám, de reggel leveszik rólam. Akkor sem volt zabszem, amikor eljátszották, hogy kivégeznek, mert egy hónap alatt nem jött létre az üzlet. Az sem igaz, hogy lepereg ilyen helyzetben az ember életének a filmje, nálam nem volt mozizás . Bekötötték a szemem egy piros szalaggal, mondtam vegyék le, mert szeretném látni, aki lelő, az embert, akivel eddig együtt töltöttem az időmet. Levették, ott volt előttem 50 méterre egy géppuska. De odajött hozzám az őrnagy: a muzulmán ártatlan embert nem öl, de legközelebb nem leszek ártatlan... Nem volt zabszem, inkább úgy voltam vele, essünk túl rajta.

A fotó a szabadság idején, Pákozdon készült a KEMP-ben
Fotó: HTBK

- Meglepődik, ha azt mondom: nem lep meg, ha kiderül, a fogva tartói között volt olyan, akivel közel kerültek egymáshoz...

- Igen, volt egy! Az ezredes, aki igazi katona volt közöttük, láthatóan nem is szerették a többiek. Egyszer megbotlott, elesett, ott nincsenek gyógyszerek, az van, amit a sivatag ad. Levettem az ingemet, elszakítottam, azzal kötöttük be, így közelebb kerültünk egymáshoz. Ő volt, aki elkísért a szabadulásomkor az átadási pontra, és tudtam, nem fog hátulról lelőni. Merthogy annyi ilyen baromságot lát, hall az ember. Nem kaptak értem pénzt, sőt, ők féltettek, nehogy egy másik banda elraboljon!

- Mivel emberből van, kíváncsi vagyok, soha nem volt tele a hócipője ezzel az egésszel?

- Van egy elvem: ha egy nap nem úgy kelek fel, hogy megváltom a világot, akkor annak a napnak nincs értelme! Volt ilyen, és rögtön pályázatokat kezdtem nézegetni, kerestem, hol van üresedés, hova mehetnék. Most Haitin vagyok, három hónapja jött el újra a nap, amikor azt kérdeztem magamtól, mit keresek itt? Tovább kellene lépni, hogy az ENSZ-nyugdíjig hátralévő két évemet értelmesen tudjam eltölteni. Már hat éve vagyok ott, pihentető a misszió, nem lőnek, elalvás előtt nem kell a sarokba húzódnom, ha belőnek, ne találjanak el, itt nyugi van. De nagy a korrupció, amit ma felépítek, holnapra lerombolják, csoda, ha nem látom értelmét a munkának?